Kedden viszonylag korán keltem, és készítettem magamnak reggelit. Az elmúlt két napban összevásároltam különböző boltokban olyan alapanyagokat, amivel otthon is élnék.

"Itthon" ragadtam 13.00-ig, elborítottak a levelek és a munka. Utána sokadik önfelszólításra összeszedtem magamat, és besétáltam a városba. Első körben a vegán éttermet akartam meglátogatni, ami zárva volt, nem azért mert rosszkor mentem, hanem mert bezárt. Nápolyban nincs erre igény. Onnan találtam egy kedves kávébárt, és beugrottam egy cappucinora, és ha már, egy sütire is.

Matteo nagyon szereti Nápolyt, sőt mondhatom, hogy Nápoly szive Matteo testében dobog. Bár furcsamód vannak dolgok, amivel nincs tisztában. Néhány helyen láttam utcára pakolt szemetet, na nem olyan mértékben, mint az interneten nagy számban megtalálható horrorisztikus képek, de azért ott van. Hálistennek nem mindenhol. Kérdeztem a hosztomtól, hogy ez miért probléma, az önkormányzat miért nem szállítatja el? Nem volt érdemi válasza. Aztán azt is kérdeztem hogyan jutok el Amalfiba, de erre sem tudott válaszolni. Annyit mondott csak, hogy bonyolult. Matteonak minden bonyolult és komplikált. Számomra semmi nem az. Oké, mondom, majd megnézem az interneten.

Megálltunk egy pici étteremnél ami arról nevezetes, hogy nincs étlapjuk. Bemész, odajön a tulaj és elmondja mi közül választhatsz. Van 3-4 kínálat, állítólag minden kiváló. Ha nem beszélsz olaszul megszívtad. 4 asztal van az étteremben. Én kértem halat zöldséggel. Matteo mondta, hogy oké, majd ő rendel nekem is. Beszélgettek vagy 10 percet a pincérrel.

Az első fogás kissé hideg volt, de olyan semmi különös, nem mondom, hogy rossz:

Vasárnap 09.30-kor ébredtem. Elkészültem és készítettem néhány fotót a teraszról elém táruló kilátásról. Szeretnék én is egy ugyanilyet Budapestre.

Ezt közvetlenül az ablakon keresztül:

És így néz ki a szobám:

Megérkezéskor a reptér várakozó aulájában pizza illat fogadott. Tizennegyedik hosztomat, Matteot nem láttam, felhívtam telefonon, de nem vette fel. Nem estem kétségbe, mert még csak 21.10 volt és 21.20-at beszéltünk meg. A második hívásra már felvette, és szólt, hogy még 10 perc és érkezik. Egy kedves ötvenes pasi tünt fel előttem, kezet fogtunk, bemutatkoztunk és azonnal elindultunk az autójához. Mondtam neki, hogy hogyan lehetséges, hogy ilyen tökéletes amerikai akcentust szedett fel, mire mosolyogva válaszolt, hogy mert ő amerikai, csak 12 éve él itt. A Matteo név miatt azt hittem, hogy ő olasz, de valójában Matthew. Az olaszok Matteozzák, az amerikai kollégáinak Matthew. Később megnéztem jobban az adatlapját, és valóban rajta van, hogy Amerikában nőtt fel. Az az igazság, hogy mikor átnézek vagy 100 adatlapot és találok 10 jót, utana nem memorizálom mindegyiket.

Útközben megtudtam, hogy Matteo az Amerikai Kormánynak dolgozik logisztikusként, hajószállítással foglalkozik. Próbáltam egyéb részleteket után érdeklődni a munkájáról, de nem volt több mondanivalója. Megérkeztünk a lakásába, ami egy fantasztikus kb. 200 négyzetméteres óriás apartman. Kiléptünk a teraszra, és egy csodálatos látkép fogadott. Hát igen, így kell lakást választani.

A vendégszobához saját fürdőszoba tartozik. Viszont nincs wifi, kábeles internet, semmi! Ettől a hírtől lesokkoltam, hogy lehet internet nélkül élni? A mobilján van internet előfizetés, de ez számomra akkor is nonszensz. Az internet a lakásban egyenrangú szükséglet az árammal és a folyó vízzel.. Aztan gyorsan megnyugtattam magam azzal, hogy majd hétfőn veszek egy sticker valamelyik mobilszolgáltatónál a laptopomhoz.

A második nap az amerikai vendégemmel a Kino kávézóban kezdtünk. Átsétáltunk a Margit hídon, és tartottam Ryan-nek egy kis látképbemutatót. Két latte macchiatot rendeltünk, kissé túl sok mogyoró szirupot tettek a kávéba, Ryan nem itta meg. Onnan átgyalogoltunk a vegan étterembe a Garibaldi utcába. A Jászain elmentünk egy Lush bolt mellett, Ryan azt hitte, hogy ez egy helyi oklahomai termék, meglepődött, hogy Pesten is van boltjuk. Mondtam neki, hogy a Lush olyan, mint a McDonalds, csak éppen egy angol cég. A 10 000 Ft-oson pedig azt hitte, hogy Jézus van. Meséltem neki egy picit Szent Istvánról.

A Mannaturalban vegyes tálat rendelt magának, de nem izlett neki minden a tányérról. A Szabadság téren Mangalica Fesztivál volt, körülnéztünk a standok között, de már teli gyomorral, így ő sem kóstolt meg semmit. A Deák térről felmentünk a várba. Séta közben Ryan-nek mosdóba kellett mennie, és hirtelen csak elegáns éttermeket találtunk, ahova kínosnak éreztünk bekéredzkedni. A Hilton azonban jó választásnak tűnt. Határozottan bevágtattunk, mintha ott laknánk, és felmentünk a második emeletre, ahol persze nem volt mosdó. Visszalifteztünk a földszintre, és végre találtunk egyet.

A Hiltonból a Mátyás tempolomba mentünk, eredetileg az volt a cél, hogy csak az épületet nézzük meg belülről, de pont kezdődött a mise, így benn ragadtunk. Az áldozás alatt jöttünk el. A mise nagyon jó volt, fiatalok gitárral énekeltek számomra új és szép dalokat. A pap prédikálása arról szólt, hogy egy 52 éves nő rákos lett, de könnyed eleganciával fogadta a sorsát, mert úgy volt vele, hogy Isten biztosan csak próbára akarja tenni. Tehát nem lett depressziós, elkeseredett, hanem azt figyelte, mit akar Jézus neki ezzel megmutatni. Erről írt egy levelet 82 évesen, azaz túlélte. Ha ez velem történne meg, nem jutna eszembe, hogy Jézus csak kóstolgat, hanem a kurvaéletbe.