Száznegyvenöt és száznegyvenhatodik vendégeimet, egy ausztrál testvérpárt Jono (24), és Oscar (22) három éjszakára hosztoltam. Jono azt mesélte, hogy kb. 30 vendéget hosztolt, viszont egyetlen referenciája sincs vendégektől, szóval vagy az lehetett, hogy senki se akart róla irni, vagy a valóságban nem hosztolt senkit. Jono általános iskolai matek tanár, Oscar egyetemista.

Oscar vegán, és főzést ígértek nekem, így igent mondtam, egyébként sima copy paste requestet kaptam tőlük, amit normál esetben ignorálnék. Eljöttek pár hétre Európába utazgatni. Semmi különös, pár naponta másik városba mennek. A második és harmadik estét már külön töltötték, nekem nem volt kedvem bulizni.

Az első este főztek finomat, tényleg nagyon finomat, zöldséges ragu üvegtésztával. Vettek ajándékba egy üveg bort, amit szétosztottam hármunk között. Oscar elmesélte, hogy a barátai harcos feministák, és ő is az, csak kevésbé harcos. A barátnői például nem szőrtelenítenek sehol, a hónalj szőrüket befestik neonszínűre, ami világít a sötétben, és felemelt kézzel táncolnak a bulikban. Ez egy amolyan free hairy mozgalom kifejezése. Vagy itt van Julia Roberts, aki szintén leszarja ezt a kérdést.

Teljesen egyetértek a free hairy mozgalomal. A társadalmi elvárás szerint a nőknek obligált kötelességük szőrteleníteni MINDENHOL. Legtöbben ezt egy borotvával megoldják, de ez nem olyan egyszerű, mint ahogy elsőre tünik. Aki rendszeresen borotválkozik, annak annyira megerősödk a szőre, hogy ha reggel leszedi magát, délutánra már borostás mindenhol. A borotválás előnye, hogy olcsó és gyorsan megvan. Ha alapos önmagával, akkor borotválja a lábujjait, lábfejét, lábszárát, combját, intim területet (a fazon kreativitása határtalan), fenekét, hónalját (és van aki a karját is). Úristen. Inkább bele se gondolok, hogy milyen a tapintása a borostás combnak. Én nem borotválkozom sehol, mert érzékeny a bőröm, és a borotvától begyullad.

Begyulladhatnak a szőrtüszők a szőrtelenítő krémektől (előnye, hogy egy nappal tovább tart a hatása, mint a borotvának) és az epillátortól is (egy hétig kitart, de kurvára fáj. Mekkora fájdalomfaktor lehet az ánusz környéki területet epillálni?). Villanófényes szőrtelenítést próbáltam egy területen, de kb a 15. kezelés után feladtam (kb 250 ezer forint invesztálás után), mert semmi értelme nem volt, csak ritkult, nem tünt el. Cukorpaszta és hagyományos gyanta van, ami erre a problémára tökéletes. Átlagosan négyhetente 3 órát dekkolok a kozmetikusomnál, aki az említett területeken megszabadít a "felesleges" szőröktől 10 000 Ft-ért, utána három hétig szép sima és szőrtelen vagyok, valamint puhán nő a szőr vissza. Ilyenkor télen viszont hagyom szépen kinőni, és amikor már nem bírom nézni a mindenhol elburjánzó jeti állapotot, akkor a hatodik-hetedik héten megint elmegyek Zsuzsihoz. Szeretném érzékeltetni ezzel, hogy mekkora egy nyűg ez az egész minden nőnek.

Hosztoltam egy walesi lányt, Eleri Gwilym, aki a száznegyvennegyedik vendégem lett. 23 éves, ő maga hosztolt néhány alkalommal Walesben, de főleg utazgat CSvel. Opera szakra jár a Royal Academy of Music egyetemre Londonban. Ez a világ leghíresebb zenei képzését adó intézmény. Eleri első diplomáját jogászként szerezte, ha nem futna be, mint híres operaénekes (de be fog!), akkor legyen egy "rendes" szakmája is. Elerit elsőre felvették. Szerettem volna videót készíteni, ahogy énekel, és megmutatni nektek is, de szégyenlős. Azaz egy ember, vagy kis társaság előtt nem képes énekelni, csak sok ember előtt. Nálam ez pont fordítva van, de csupán csak azért, mert tűrhető hangom van, de semmiképpen sem szép.

Két estét hosztoltam őt. Első este elmentünk a Caledoniaba, ahol az egyik amerikai barátom várt a családjával. Megismertem a barátom élettársát, a lányát, Kelsey-t, és a barátnőjét Mary Taylor-t. Eleri este Operába ment koncertet nézni, de kisvártatva befutott ő is hozzánk. Éjfél után megünnepeltük a szülinapomat, énekeltek nekem happy birthday-t hangosan, úgy, hogy tiszta vörös lett tőle az arcom, és jött a tequila is.

Volt egy kedves pillanat, kinn cigiztem a lányokkal a Pointer előtt, gondoltam megmutatom Elerinek én hogyan tudok énekelni, elénekeltem egy kedvenc dalomat az egyik musical-ből magyarul. Aztán Kelsey reppelt nekünk, aminek a dalszövegét ő írta. Utána jött Eleri, egy walesi népdallal lepett meg minket. Nekem még ilyen élményben nem volt részem, mikor áll valaki előttem, énekel, és a lélegzetem benn akad, nem merek megmozdulni, mert attól félek, hogy elillan a csoda amiben részem van. A világ egyik legcsodálatosabb hangja szólalt meg a Teréz körúti kocsma előtt. Befejezte a rövid dalt, én meg letörölgettem a könnyeimet az arcomról. Igen, elsírtam picit magam az ámulattól. Ez a lány meg fogja hódítani a világot.

Eleri egyelőre nem tervez gyereket. A zenének és a karrierjének szenteli az életét, és tudja, hogy nem fér bele a gyereknevelés, ha neki esténként fellépése van. Mondtam neki, hogy beszéljen harmincas operaénekesnőkkel, ők hogy csinálják. Vagy találhat egy civil apukát is. Ez a kérdés egyelőre jogosan nem foglalkoztatja.

Száznegyvenkettő és száznegyvenharmadik vendégem Kyle (28) és Lena (28) volt az Egyesült Államokból, Californiából. Kyle hipnotizőr, Lena problémás gyerekekkel foglalkozott otthon, mindketten pszichológiát tanultak, de nem praktizálhatnának klinikai pszichológusként, ahhoz még tanulni kellett volna extra két évet. Eladták otthon mindenüket, és kitalálták, hogy utazni fognak, amíg megtehetik. Három hónapot Európában töltöttek, Budapest volt az utolsó város, majd innen Thajföldre repültek 3 hónapra, ahol work away-en keresztül fognak dolgozni és élni. Utána visszajönnek Európába.

Pozitív értelemben lelkizősek mindketten, kinyilvánítják az érzéseiket, örülnek mindennek, vibrálnak. Az elején azt hittem, hogy Kyle örömnyilvánításai, reakciói hamisak, ezert egyszer mondtam is neki, hogy idegesítő. Ezen megsértődött, de próbálta palástolni. Este később rákérdeztem, hogy megbántottam e azzal, hogy azt mondtam neki, hogy idegesítő? A barátnője válaszolt helyette, hogy igen. Akkor elmondtam nekik nyugodtan, hogy épp a magyar büdös valóságról beszéltem, ki hogy él, és ki hogy próbál csak túlélni, és ha közben hangos woahhhh kiálltásokkal fűszerezett kommenteket kapok válaszul, akkor azt fogom hinni, hogy gúnyolódik, vagy csak szimplán ironizál. Szóval ezt tisztáztuk szépen.

Klye és Lena 4 éve vannak együtt, szerelmesek egymásba, és tökéletesen működnek együtt. Elmesélték hogyan jöttek össze, hogyan élnek együtt. Kérdeztem, hogy mi a gyenge pont a kapcsolatukban. Egyszerre vágták rá, hogy a kommunikáció. Ha konfliktus van közöttük, akkor Kyle azonnal át akarja beszélni az egészet, leülni, érvelni, és odafigyelni a másikra. Lena ennek az ellenkezője, ő ilyenkor inkább félrevonul, s napokig nem akar beszélni a másikkal, magában akarja feldolgozni a történteket, nincs arra kész, hogy azonnal átbeszéljék közösen mi történt. Elmondtam nekik, hogy én is olyan vagyok, mint Kyle, nekem is szükségem van arra, hogy tisztázzuk azonnal mi történt mindenféle kapcsolatomban. (szerelemmel, baráttal, családtaggal)

Jól éreztük magunkat az első három napon, Kyle még hipnotizált is, erről írtam külön posztot is. Az estéket inkább otthon töltöttük, egyszer mozdultunk ki a helyi kocsmába. Akiről most ez a cikk fog szólni, az elsősorban Kyle. Nem találkoztam még soha senkivel, akiben ennyi kirobbanó energia van, aki minden kis érzelmi szarságra, megmozdulásra reagál, semmit se rejt el, csak kinyilvánít. Ez a féle energia fárasztó lehet a legtöbb embernek. Mivel én nagyon hasonló vagyok hozzá, csak tőle sokkal fáradtabb, és semmiképpen se spirituális, ezért nekem kifejezetten izgalmas volt velük lennem ezekben a napokban. Szemlélni, ahogy valaki teljesen kitárja magát.

Huszonhárom éve fotózom. Ebből az első 10 éve szenvedélyes fotózással telt, és nagyon jó pénzeket is kerestem vele. 22 évesen utaztam először utasszállító repülőgépen, Londonba mentem meglátogatni a pasimat. Azután öt éven keresztül minden évben a Cannes-i filmfesztiválon fotóztam a világsztárokat és utazgattam a Francia Rivérián. 23 országban jártam és mindenhol fényképeztem, ebből Olaszországba, Franciaországba és Spanyolországba nagyon sokszor visszamentem. Angliában kb. húsz alkalommal jártam minimum.

A helyek 90 %-ánál nem készült rólam felvétel, nem tartottam fontosnak. Mai napig utazásonként maximum 3 fotót csinálunk. Nem is kell több. Néha én magam is késztek selfiet, pózolás nélkül és úgy mosolygok, ahogy szoktam. Legelső önarcképemet 16 évesen készítettem egy fotóállvány segítségével, meztelenül ülök egy fotelben. A lábaim fel vannak húzva, csak a cici látszik. Én magam nagyítottam a képet kitakarásos megoldással, nagyon szép lett a kópia belőle. Sajnos egy fotóstalálkozón 10 évvel később megmutattam egy csapat fotósnak, és valaki lenyúlta. :-( Mindig nevettem azokon a turistafotósokon is, akik lefényképeznek egy nagy épület, teret és előállítják a családtagjaikat, akik felismerhetetlenül kicsik lesznek a képen. Na és akkor beszéljünk a selfie őrületről.

Bizonytalan lelkületű vagy szimplán nárcisztikus csajok úgy utaznak, hogy VÉGIG önmagukat fényképezik. Ahelyett, hogy elvesznének a tájban, gyönyörködnének a városban, ahol éppen vannak, ehelyett minden pillanatban megállnak és művigyorral pózolva készítenek egy selfiet valamennyire belekomponálva a háttérbe az idegen helyet is, ahol vannak. A képek 99 %-án pontosan úgyanúgy néznek ki. Mondjuk ezt a képességet Barack Obama fejlesztette tökélyre, ő minden fotóján ráncokra rendezve teljesen egyformán néz ki, igaz ő nem selfieket gyárt, hanem őt szeretik sokszor sokan lefotózni.

Szóval a selfie-junkie jelenséget számtalanszor láttam ezt, legutoljára a szexrabszolga ausztrál vendégemen és most a nigériai vendégemen is. Az ötpercenként selfie-t készítők egyik legfőbb ismertetője, hogy kamera nélkül sohasem mosolyognak mások társaságában sem, és alapvetően nem érzik jól magukat sehol. És minden egyes selfiet pózolnak, egyszerűen már nem képesek természetesen megállni, ülni és önfeledten a kamerába nevetni. De mitől is lenne természetes egy selfie? Ha egy barátunk, családtagunk fotóz le, attól válunk magunká, és attól adunk vissza a fényképnek az adott hangulatból, hogy az arckifejezésünk annak szól, aki lefényképez, és annak a pillanatnak, amiben éppen mi együtt közösen vagyunk.

Nemsokára két éve lesz annak, hogy szakítottam azzal a férfival, akivel előtte nem olyan rég, még családot terveztem. Ő is velem. A szakításunk utáni fél év azzal telt, hogy visszataláljak önmagamhoz, amit elsősorban a testem megreformálásában materializálódott. Ha képes vagyok lefogyni, akkor bármit meg tudok csinálni. Januártól augusztusig lefogytam 16 kg-ot, kész voltam találkozni valakivel, bárkivel. Feladtam a korábbi elveimet, miszerint nem állok olyan férfival szóba, aki nem "normális", akiben nincsen perspektíva. Azt gondoltam, hogy pár hónapra jó lesz egy felszines kapcsolat is, aztán úgyis gyorsan találok majd egy rendes férfit.

Mikor lezárunk egy hosszabb kapcsolatot, vagy éppenséggel már hosszabb ideje egyedül vagyunk, van úgy, hogy még mindig nem akarunk komoly kapcsolatot elkezdeni senkivel. Kényelmesebbnek érezzük egyedül maradni, de valakivel fenntartani valamilyen "kapcsolatot", mert szexre azért szükség van. Mindez első ránézésre végtelenül egyszerűnek tűnik, hiszen pont ez a cél, nem belebonyolódni senkibe, de ott vannak a fene érzelmek, amik a legtöbb szeretői kapcsolatot végtelenül bonyolultá teszik.

Egy válás után például egy olyan kapcsolatot keresünk, ami valahol az egyéjszakás kaland és a komoly kapcsolat között van. A legtöbb problémát ott látom azokban a viszonyokban, ahol nincs kimondva a felek között, hogy kapcsolatban vannak, mégis rendszeresen találkoznak, hogy óhatatlanul érzelmek vonódnak be, fontos lesz a másik. Mindig az irányít a kapcsolatban, akinek kevésbé fontos a másik. Ha a szex fantasztikus, és még jókat is lehet a másikkal beszélgetni, de egy igazi kapcsolatra a másik fél éppen alkalmatlan, vagy csak vele az, akkor könnyen találja magát az ember olyan helyzetben, hogy vesztegeti az energiáit, mert rengeteg energiát invesztál bele valamibe, ahova nem szabadna semmit se. Tényleg semmit, csak élvezni kell azokat az estéket, amit együtt töltötök, és amiket nem, azokat nem arra vesztegetni, hogy a másikon rágódtok. A probléma ezzel az, ha valaki egyedül van, de csak egy "friends with benefith" (barátság extrákkal) kapcsolata van valakivel, vagy épp csak a benefith (extrák) része van meg, mert még csak nem is barátok, akkor szinte kizárólagosan bekövetkezik, hogy érzelmeket is fog belepakolni, előbb vagy utóbb. Legtöbbször előbb. Nehéz ugyanis gépként kezelni magunkat.

Egyik kedvenc mondásom, hogy mindenkit arra kell használni amire való. Tudom ez így csúnyán hangzik első olvasásra, de próbáljátok a szavakat a maguk helyén kezelni. Egyik barátnőm most válik, és javasoltam neki, hogyha elvált, azonnal szerezzen be magának egy szeretőt. Visszakézből jött a válasza, hogy nem egyet, hanem hármat, mert ha csak egy van, akkor abba beleszeret. Tehát itt van a megoldás kulcsa, barátság extrákkal kapcsolat nem lehet monogám, ilyenből kell több.