Amikor egyetemista voltam, akkor hallottam először erről, sőt akkoriban még a Hospitality volt a "menő". Egyik legjobb barátnőm, lévén 2 szobás lakása lett, elkezdett mindenféle fura fazont fogadni. Kicsit csodálkoztam is rajta, szerintem ő sem az a perfekt angol, de tény, hogy kézzel-lábbal, bárhol megérteti magát. Egyszer elmentünk a hajógyári szigetre Mokkába bulizni a barátnőmmel és két vendégével, akik irtó jó fejek voltak, sosem fogom elfelejteni azt az estét. Akkor küzdöttem le a gátlásaim egy részét és határoztam el, hogy én is akarok ilyet.

Amint sikerült leszakadni a szülőktől és lett saját kis otthonunk, egyből csináltunk egy közös profilt barátommal, 2010 elején.

Eleinte magyar barátaink jelöltek ismerősnek, aztán megjött az első érdekes request. Egy francia dj jött 3 napra látogatóba. Életem addigi legintenzívebb angol gyakorlása volt. Utazni a 4-6-os villamoson és a minden nap látott dolgokat elmesélni angolul. (Ezért is kezdtem, hogy az angolom fejlesszem.)

Lahore - Amikor a mi inspirációnkra regisztrálnak Couchsurfingre. A vendégposzt harmadik része a világ körül kerékpározó pártól, a 360 fok bringa szerzőjétől, Árpitól. Az első részt itt olvashatjátok. A második részt pedig itt.

Iszlámábádból 4 nap alatt bringáztunk át a híres Grand Trunk Road-on Lahore-ba. Útközben nem használtunk Couchsurfing-et, de valahogy minden este egy családnál kötöttünk ki és nagyszerű élményeket szereztünk. Volt, hogy az úton szólítottak le minket és hívtak meg az otthonukba, de olyan is volt, hogy mi kopogtunk be, hogy sátrazhatunk-e a kertben. A sátorállításig soha nem jutottunk el, mindig behívtak minket a házba, ahol aztán nagy beszélgetések kezdődtek.

Ők nem Couchsurferek, csak úgy befogadtak minket az utcáról egy éjszakára. Azóta is tartjuk a kapcsolatot

Iszlámábád, Rawalpindi - Amikor jobb lett volna, ha Nem-et mondanak nekünk. A vendégposzt harmadik része a világ körül kerékpározó pártól, a 360 fok bringa szerzőjétől, Árpitól. Az első részt itt olvashatjátok.

A következő pakisztáni Couchsurfing élményünk a főváros, Iszlámábád mellett volt Rawalpindi-ben. Ez egy érdekes, izgalmas és tanulságos eset volt. Szállásadónk nagyon kedvesen és segítőkészen fogadott minket, aznap este autóval körbevezetett minket a városon, együtt vacsoráztunk, sokat beszélgettünk, eddig minden rendben is volt. Másnap viszont ő lelépett valami sivatagi szafarira. Ide minket is hívott, de mi ekkor még éppen hogy csak visszatértünk a hegyekből a civilizációba és ezt nem akartuk rögvest lecserélni egy sivatagra, pláne, hogy közeledett a Karácsony. Azt mondta, két nap és itt van, ezt el is fogadtuk, gondoltuk addig legalább kipihenjük magunkat.

Iszlámábád belvársa. A főváros egy "planned city", tervezett város, alig 50 éves, széles sugárútjai nyílegyenesen szelik át a várost

A két napból végül több lett, mint a duplája, és addig egy külvárosi üres házban voltunk emberünk barátjával. Mindentől távol, se wifi, se a házigazdánk nem érkezik haza, pedig rá azért is szükségünk lett volna, mert a vízumunk ekkor készült lejárni, és a meghosszabbításához a vendéglátónk aláírására is szükség lett volna a hivatalban. De ő mindig csak holnap érkezett, sose aznap. Így teltek a napok, vendéglátónkról napokig csak az a hírünk volt, hogy holnap érkezik. Miközben a vízumunk lejárt, a Karácsony pedig egyre közeledett. Mi meg egyre mérgesebbek lettünk, hogy hogyan lehet valaki ilyen felelőtlen. Akkor már inkább mondta volna azt, hogy bocs srácok, megyek a sivatagba, nem tudlak vendégül látni benneteket. Mert ezzel igazából jobbat tett volna velünk, mint így.

Ahol nem gondolnád, de rettentő vendégszeretőek az emberek, legyen szó bárkiről. Ismét egy vendégposzt a világ körül kerékpározó pártól, a 360 fok bringa szerzőjétől, Árpitól.

Ebbe a sajnos nem éppen a vendégszeretetéről híres országba Kína felől érkeztünk meg, a 4734m magas Khunjerab-hágón keresztül, hogy a híres Karakorum Highway-en végigbiciklizve Iszlámábádnál érkezzünk ki a hegyek közül.

Ez nem a csillagkapu, hanem a hágót és a határt jelző kapu Kína és Pakisztán között, 4734 méter magasságban.

Az első felejthetetlen élményeinket a Hunzák Földjén szereztük. Itt egy fantasztikus népcsoport él, akik többek között arról is híresek, hogy amíg be nem tört hozzájuk is a modern civilizáció, nagyon hosszú életűek voltak. Ezt a nélkülözést is igénylő, sajátos életvitelüknek köszönhették: sok munka, hosszú koplalások, rengeteg nyers zöldség és sárgabarack mag.

A vidék pedig egyszerűen mesebeli, 7 ezres hegyek a horizonton, a falvak között pedig néha csak egy gleccseren keresztül tud átjutni az ember. Vagy csónakon, mint ahogy Ghulkon és Gulmit falvak között is. Itt egy néhány évvel ezelőtt történt földcsuszamlás felduzzasztott a völgyben egy 30km hosszú tavat, így több falu is víz alá került.

Beszélgettünk olyan emberrel, akinek a háza alatt egy méterrel állt meg a vízszint. A helyiek persze összefogtak, mindenki feljebb költözött a hegyoldalakban, vagy le a nagyobb városokba, mivel a vízszint napról napra emelkedett, volt idejük elhagyni az otthonaikat.

A mi szállásadónk Zahir volt, a Gulmit Continental Hotel menedzsere - igen, egy szállodáé. Nem Couchsurfing-en keresztül találtunk rá, hanem meséltek róla nekünk a kínai buszon az országba jövet. (nem tudtunk bringázni, mert nem engedték a hatóságok, ugyanis a határátkelők nem fent 4700m-en vannak, hanem "lent" 3000m magasan) Zahirnál olyan áron laktunk, amit mi mondtunk neki, csodálkoztunk is rajta, hogy elsőre beleegyezett, Ázsiában inkább az a szokás, hogy mindenért keményen alkudozni kell.

Nemrég tértem vissza egy hathónapos dél-amerikai utazásról, aminek az elején úgy döntöttem, hogy spórolási célzattal megpróbálkozom a CouchSurfinggel, amivel korábban minimális tapasztalatom volt Európában. Ami alapvetően rossz volt. Így aludtunk például egy vasfogú bányarémnél Rigában, abban a városban, amelyiknél még nem láttam erősebbet az egy négyzetméterre jutó jócsajok terén, szóval ez kb. olyan volt, mintha egy szépségversenyen pont a 60 éves takarítónő kezdene rád kacsintgatni. Ráadásul a vasfogúnál nem volt bekötve víz, így a 35 fokos nappalok és a szétpiált esték után minimálisra csökkent esélyeinket sem tudtuk megragadni, hogy kihasználjuk a városban rejlő potenciált.

Aztán emlékszem arra a brazil csajra, aki az egyik budapesti lakótársamnál töltötte el a Budapest megismerésére szánt 15 óráját. Ebbe belefért, hogy ivott egy sört a Jelenben, majd másnap kisétált a Dunához, aztán folytatta útját, hogy megvalósítsa a tervét: 29 város meglátogatását 27 nap alatt. Az ilyen viselkedészavaros, maguk elé értelmetlen célokat kitűző, és azokat szüntelenül hangoztató idealisták mellett tapasztalataim szerint az olyan arcok alkotják még a couchsurferek többségét, mint az a trosmöi asztalos, akinél pár napot laktunk.