Szerettem a Rózsadombon élni. Zöld környezet, jó a levegő, fák, tiszta és csendes környék. Nyugodt szívvel sétálhattam haza éjjel, és "mások" az emberek is, akik itt élnek. 8 évig éltem itt, már a második lakásban. Szerettem a teraszt, ami egy csodás kerthez kapcsolódott. Szerettem kinn ücsörögve dolgozni, napozni. Ja és a macskának is tökéletesen megfelelő volt, vadászhatott a kertben kedvére. Nyáron csak enni és aludni jött haza. Annyi hátránya mindenképp volt, hogy a belvárosból hazáig jutni kb. 40 perc, azaz általában már reggel vittem magammal a sportcuccaimat is, mert sosem volt idő hazaugrani érte. A kis lakóközösségnek viszont ára van. Mindig van egy problémás szomszéd. Például az a baj, hogy este 22.00-kor beszélgetek a vendégemmel a teraszomon. Ha ez megtörtént, akkor a teraszszomszédom mindig kijött szólni, hogy nem tud aludni. Be kellett fejezni a trécselést és betakarodni a lakásba. Egyébként szó nélkül megtettük, csak szegénynek egy végtelenül agresszív természete volt, nem tudott normálisan szólni semmiért. Íme egy kép a teraszomról fotózva:

Két és fél évig couchsurfingeltem a házban. Mikor beköltöztem, 5 évvel ezelőtt, akkor szó szerint nem voltak szomszédaim. Négy lakásos társasházban laktam. A felettem lévő idős bácsi, kb. 80 és 90 között lehet lehet, évi 3-4 hetet töltött Budapesten, és persze felettem lakik ilyenkor, a többi 11 hónapot valamelyik másik országban tölti. Anno orvos volt. Sosem kérdeztem hol lakik, igazán soha nem is beszélgettünk a köszönésen kivül. Néha rámszólt, hogy ne felejtsem el a kaput bezárni magam után. Valamint egyszer mesélt arról, hogy az előttem lévő lakóknak kutyái voltak, félelmetesek és ugatósak. De nekem macskám van, ez oké neki. Ez volt az egyetlen hosszabb beszélgetésünk (értsd: eltartott 3 percig). A másik két lakásban nem lakott senki.

Egy évvel később beköltözött egy család a fenti másik lakásba. Az apát nevezzük Bélának (nem így hívják), volt taxis, tartósan munkanélküli, 50 és 60 között lehet. Az elmúlt 3 évben nincs munkája. A felesége nem tudom dolgozik-e, vele sohasem beszélgettem. A kb. 25 éves fiuk is velük lakik, ő tartja el a családot. Esélye sincs szegénynek külön költözni, mert vélhetően két lakást és háztartást már nem tud megfizetni. A szülőknek addig jó, amíg a srác szingli, és nem merül fel az igény benne, hogy mégis különköltözne. Az idős doktor néha ad Bélának egy kis házimunkát, abból akad némi jövedelme.

Kilencvenkettedik vendégem az amerikai Stephanie Visser (24) érkezett hozzám két éjszakára Hudsonville-ből. A Florida Institute of Technology Egyetemen végzett BSC szakon és felszolgálóként dolgozik New Orleansban. Az első éjszaka elnéztünk a szokásos túránkra, Szimpla Kert, Mika Tivadar. Második este én elég fáradt voltam, ő elment vacsorázni a Menzába, én itthon maradtam. Aranyos, kedves lány volt, kaptam tőle egy szép New Oleans-i nyakláncot, amit azóta is hordok időnként. Egy éve regisztrált a CSre, csak pár referenciája van.

Stephanie New Orleans-ban élt évekig, sokat beszélgettünk a helyi jazz kultúráról. A lány csendes volt, visszafogott, mondhatni volt közöttünk két lépés távolság, de nem baj. Még hetekkel ezelőtt hosztoltam, és nem sok emlékem van az együtt töltött időről, így ez a poszt sem lesz hosszú..

Hatvanegyedik vendégem Bilgehan Engin (25) Törökországból érkezett hozzám. Ankarában nőtt fel, és az egyetem megkezdésével költözött Isztambulba, ahol most is él. Egy hetes közép-európai túrát szervezett magának, kétnaponta utazott át más városba, és Budapest volt a legutolsó célpont. Villamosmérnök karon tanult, érdekli a politika, gitározik és énekel. Szoftvereket ír automatizált berendezésekhez, gyártósorokhoz. 10 vendégtől és 8 vendéglátótól van pozitív referenciája, de ennél többet hosztolt, szörfölt.

Szombat este érkezett a lakásomhoz. Este itthon maradtunk, volt egy sör és egy cider a hűtömben. Beszélgettünk az isztambuli és kairói demonstrációkról. Isztambulban május végén kb. 50 fiatalember vonult a Taksim térre tiltakozni egy épülő bevásárlócentrum miatt, mivel az építkezés megszüntette volna az egyik parkjukat. A tüntetés néhány nap alatt tízezres, majd százezres méretűre duzzadt. A rendőrség elzárta a tüntetők útját, amire válaszul az elején lévő demonstrálók kövekkel dobálták meg a rendőröket. A rendőrség könnygázt vetett be a tömeg ellen. A törökök pláza elleni tüntetése szimbolikus volt, valójában a regnáló rezsim ellen tiltakoztak. A módosult vallásközpontú oktatásról, a kormány vallási szigorító intézkedései ellen vonultak az utcára. A sok kis változtatásokból lett elegük. Törökország a legliberálisabb muszlim ország volt eddig.

A kormány két hétig semmilyen formában nem nyilatkozott a belső vagy külső médiának, a hírszolgáltatók sem tudósítottak az eseményekről. Twitteren, Facebookon azonban a civilek terjesztették az esemény hírét. A kormány később saját hamis események kreálásával próbálta befolyásolni a nemzetközi médiát. Például általuk felbérelt huligánok szétvertek valamit, amit lefilmeztek, és ezt használták bizonyítékul, és indoklásul, amiért könnygázt használtak a "brutális" tüntetők ellen. A rendőrségi és katonai akciók következtében 5 ember meghalt, a könnygáz miatt pedig több, mint százan vesztették el az egyik szemül látását. Az egyik srácot a rendőrök agyonverték, egy másik egyetemistát fejbelőtték. Azonnal a tüntetés jelképévé vált: több demonstráló transzparensen és a ruháján viselte a nevét. A kormány közönyös maradt, csupán csak néhány politikus fejezte ki részvétét. A tüntetők végig arra vártak, hogy a miniszterelnökük álljon ki és kérjen bocsánatot, de ez nem történt meg. Bilgehan szerint ha ez bekövetkezett volna, mindenki azonnal hazament volna.