A tengerpartról visszafordultam és bementem egy étterembe elvitelre kávét rendelni, amivel kiültem egy kőből faragott padra. Mellettem egy szőke, nagyon fehér bőrű lány ült. Természetesen rögtön beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy harmadik éve él itt rövidebb megszakításokkal. Norvég lány, aki Positanoban az antropológiai PHD szakdolgozatát írja a lassú életről és a lassú ételekről. Megosztotta velem miért szeret itt élni, hogy már ismer rmindenkit, persze jól beszél olaszul is. A beszélgetésünk alatt teljesen lement a nap. Közben elhaladt mellettünk egy fiatal lány, aki nagyot bukott a lépcsőre lépve. A közelben lévő olasz pasik kinevették. Szegényke, gondoltam magamban..
Az étteremben kifüggesztett buszmenetrenden megnéztük mikor megy a következő busz Sorrentoba. Úgy döntöttem elkapom a 18.40-kor indulót. Akkor épp 18.15 volt. Újdonsült ismerősöm felajánlotta, hogy megmutatja nekem merre van a legrövidebb út a buszmegállóhoz. Lassan bandukoltunk a megálló felé, ő közben minden helyinek köszönt. Mikor az elágazáshoz értünk, ugyanaz a lány, aki korábban elesett, haladt el ismét mellettünk. Azonnal megállt és megszólított minket, hogy merre van a buszmegálló. Megkönnyebbülés volt a hangjában, mikor tudtuk a választ. Mondtam, hogy mivel én is oda megyek, mehetünk együtt is. Ő volt Katie Londonból.
Felmásztunk ezen hosszú lépcsősoron a megállóba, és együtt vártunk a buszra. (a fotó nem az enyém)
Utolsó kommentek