Huszonhárom éve fotózom. Ebből az első 10 éve szenvedélyes fotózással telt, és nagyon jó pénzeket is kerestem vele. 22 évesen utaztam először utasszállító repülőgépen, Londonba mentem meglátogatni a pasimat. Azután öt éven keresztül minden évben a Cannes-i filmfesztiválon fotóztam a világsztárokat és utazgattam a Francia Rivérián. 23 országban jártam és mindenhol fényképeztem, ebből Olaszországba, Franciaországba és Spanyolországba nagyon sokszor visszamentem. Angliában kb. húsz alkalommal jártam minimum.

A helyek 90 %-ánál nem készült rólam felvétel, nem tartottam fontosnak. Mai napig utazásonként maximum 3 fotót csinálunk. Nem is kell több. Néha én magam is késztek selfiet, pózolás nélkül és úgy mosolygok, ahogy szoktam. Legelső önarcképemet 16 évesen készítettem egy fotóállvány segítségével, meztelenül ülök egy fotelben. A lábaim fel vannak húzva, csak a cici látszik. Én magam nagyítottam a képet kitakarásos megoldással, nagyon szép lett a kópia belőle. Sajnos egy fotóstalálkozón 10 évvel később megmutattam egy csapat fotósnak, és valaki lenyúlta. :-( Mindig nevettem azokon a turistafotósokon is, akik lefényképeznek egy nagy épület, teret és előállítják a családtagjaikat, akik felismerhetetlenül kicsik lesznek a képen. Na és akkor beszéljünk a selfie őrületről.

Bizonytalan lelkületű vagy szimplán nárcisztikus csajok úgy utaznak, hogy VÉGIG önmagukat fényképezik. Ahelyett, hogy elvesznének a tájban, gyönyörködnének a városban, ahol éppen vannak, ehelyett minden pillanatban megállnak és művigyorral pózolva készítenek egy selfiet valamennyire belekomponálva a háttérbe az idegen helyet is, ahol vannak. A képek 99 %-án pontosan úgyanúgy néznek ki. Mondjuk ezt a képességet Barack Obama fejlesztette tökélyre, ő minden fotóján ráncokra rendezve teljesen egyformán néz ki, igaz ő nem selfieket gyárt, hanem őt szeretik sokszor sokan lefotózni.

Szóval a selfie-junkie jelenséget számtalanszor láttam ezt, legutoljára a szexrabszolga ausztrál vendégemen és most a nigériai vendégemen is. Az ötpercenként selfie-t készítők egyik legfőbb ismertetője, hogy kamera nélkül sohasem mosolyognak mások társaságában sem, és alapvetően nem érzik jól magukat sehol. És minden egyes selfiet pózolnak, egyszerűen már nem képesek természetesen megállni, ülni és önfeledten a kamerába nevetni. De mitől is lenne természetes egy selfie? Ha egy barátunk, családtagunk fotóz le, attól válunk magunká, és attól adunk vissza a fényképnek az adott hangulatból, hogy az arckifejezésünk annak szól, aki lefényképez, és annak a pillanatnak, amiben éppen mi együtt közösen vagyunk.

Kilencvenegyedik vendégem a mexikói Manuel Garibay (30) volt Mexikóvárosból. Ő volt a második mexikói vendégem. Az első egy séf volt, és az ő posztjával indítotottam anno a blogot. Manuel két estét volt nálam. Az első este egy olasz-ukrán páros vendég volt nálam estére, kibontottuk azt az üveg magyar vörösbort, amit az Agata vendégem hozott ajándékba. Négy felé öntöttem, finom volt. Az első este főleg hármasban beszélgettek Mexikóról, én csak elvétve csatlakoztam hozzájuk, mással voltam elfoglalva otthon. Manuel bejárta az egész országot, és a Mexikó-USA határ mentén is utazott, de ott se találkozott veszélyes helyzetekkel, amikről a hírek szólnak.

Manuel művészeti egyetemre járt, festészetet tanult. Van egy saját honlapja a képeiről, érdemes megnéznetek. Az európai repülőjegyét ingyen kapta egy pilóta ismerősétől. Nagyon kis költségvetésen utazik, a pénzét főleg múzeumbelépőkre költi. Itthon járt a Ludwigban, a Szépművészeti Múzeumban és a Nemzeti Galériában a Várban. A Szépművészetit én nem ajánlottam neki, azt mondtam unalmas, csak az eseti kiállítások a jók. Neki még is tetszett.

Tegnap este érkezett hozzám második vendégem, Enrique Morales Ramirez mexikói 27 éves fiú. Enrique két évig utazik Európában, fél éve tartósan Varsóban él, mert az utazása során összeismerkedett egy lengyel lánnyal, akivel jó barátságban élnek együtt és egy hónap múlva megszületik a közös gyerekük. Jövőre visszaköltöznek Veracruzba.

Enrique végtelenül kedves és beszédes és nyitott. Egy pillanat alatt megszerette a Túró Rudit, az étcsokis eredeti verzió izlett neki jobban. El is tette a csomagolást a pénztárcájába és gyorsan megtanulta a desszert nevét.

Megtudtam tőle számtalan érdekes dolgot a hazájáról, először is a drogmaffiáról. Mexikóban a Mexico City-től északra levő területek veszélyesek. Nem az a legfőbb probléma, hogy kirabolhatnak vagy elrabolhatnak a válságdíjért, hanem könnyen bekerülhetsz egy utcai lövöldözés keresztüzébe. Ha megbírkózol a spanyol nyelvvel, akkor itt olvashatsz erről.

A tequilát simán isszák, a citrom és sózás nincs náluk, viszont a Mezcal nevű italukat sózzák és citromozzák. A végén lenyelik az italban lévő kukacot rágás nélkül. Miért? A protein miatt.