Hullámvölgyek jöhetnek az életedbe, amitől szomorú vagy. De ha az üresség és a kétségbeesés fogva tart és nem enged el, akkor ez talán már depresszió. A depresszió megnehezíti, hogy élvezd azokat a dolgokat, amit korábban szerettél az életedben. Még az is komoly nehézségekbe ütközik, hogy a napi rutinfeladataidat ellásd. Nem számít, mennyire szerencsétlennek érzed most magadat, lehetsz jobban is. A depresszió kezelésének első lépése, hogy felismerd és megértsd a jeleket, tüneteket és okokat.

Ismerek olyan élettörténeteket, amikhez képest az enyém egy tündérmese. Találkoztam olyan borzalmakkal, amit hallgatva arra gondoltam (ki nem mondtam), hogy jobb lenne, ha az illető inkább öngyilkos lenne, azaz az életében megélt események korreláltak a lelkiállapotával. Ismerek olyan férfit, akik mögött szerető család, egészség és csinos vagyon áll, mégis elnyerhetné az év legboldogtalanabb ember címét, és mindennek az inverze: szintén erős családdal, de anyagi gondokkal küzdő és halálosan beteg nő, és kiegyensúlyozott mentalitással és boldog lelkivilággal éli mindennapjait. A depresszióval, sokkal több, mint csak szomorúság.

Néhány ember úgy írja le a depressziót, mint egy sötét lyukban való megrekedtség, egy folyamatosan közelgő végzet érzésével. Néhány depressziós semmiféle szomorúságot nem érez, helyette viszont van élettelenség, üresség, fásultság. Férfiak gyakran agresszivitást, nyughatatlanságot és dühöt éreznek.

A depresszió nem a gyengeség jele. Azt jelenti, hogy túl sokáig voltál erős.

A wikipédia szerint a reaktív depresszió az a depresszív állapot, amit valami lelki megrázkódtatás (katasztrófa átélése, egy közeli rokon halála, stb) okozott. A műtét volt az én gerincemben végbemenő katasztrófám. Előzményei pedig az a bő egy év, amióta fáj a derekam. Visszatekintve a tavalyi lebénulásomra, még az sem okozott igazi depressziót. Az az egy hónap, amíg nem tudtam mozogni, ott minden figyelmem a fizikai fájdalom túlélésére korlátozódott. A depresszió már luxus lett volna, hiszen arra nem maradt "időm".

Te depressziós vagy? Ha felismersz néhány jelet és tünetet magadon az alábbi listából - főleg az első kettő - amik nem szoktak csak úgy elmúlni, akkor talán te is az vagy.

Márciusban 10 napot töltöttem a Országos Gerincgyógyászati Központ IV. emeletén egy porckorongsérv fúzióval műtét miatt. Ez a sorozat a műtét utáni időszakot mutatja be a lehető legrészletesebben. Betekintést adhat azoknak, akik hasonló műtét előtt állnak. Minden eset viszont más, és mindenki másképp reagál. Az enyém csak egy példa rá, hogy ilyen is lehet. Mások sokkal gyorsabb, vagy akár lassabb fizikai és lelki talpraállással jönnek/jöttek ki belőle. Íme a sorozat befejező része.

Előzmények: Első rész, második rész és harmadik rész.

Szombat

Délelőtt megjelent Dr. Bánk András a szobámban egy másik orvossal. Levették a kötést, közölte, hogy gyönyörűen néz ki a sebem, nem tudtam egyetérteni vagy megcáfolni, mivel nem láttam semmit. Utána megvizsgált a szokásos gyakorlatokkal, amit eddig is minden nap végeztek rajtam a kollégái. Reflex vizsgálat, lábfej feszítés előre, hátra, stb. Utána megkértem, hogy mutassa meg a röntgent. Kérdezte, hogy van-e lesugárzó fájdalom, mondom a talpamban ott van továbbra is, főleg éjszaka, ahogy eddig a műtét előtt is. Az érzékelenség is ott van, állítólag ez hónapok, amíg visszatér majd. A lesugárzó talpfájdalomnak pár héten belül el kell múlnia.

Egyébként az a furcsa, hogy már nincs ott a sérv, ami nyomja az ideget, nem értem miért fáj még mindig. Mondta, hogy kapni fogok 5 napig egy infúziót, amiben lesz magas dózisú fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő, valamint naponta háromszor szintén szednem kell a fájdalomcsillapító gyógyszereket. És nem szabadott volna leállnom a gyógyszereimmel, majd második este megterhelni a gerincemet egy 30 perces mászkálással, ezért merevedtem le az éjszaka. Megkértem rá őt és a kollégáját is, hogy segítsen elintézni, hogy amíg itt vagyok járjon hozzám a gyógytornász.

Bementünk a szobájába, megnéztük a felvételt, nem néz ki rosszul tényleg, újra van porckorogom cementből. Meg ott virítanak a csavarok négy oldalt a csontjaimban.

Utána beszélgetett velem egy órát. Úristen :-) Teljesen meg voltam hatódva. Elmondtam neki, hogy rosszul viseltem, hogy nem foglalkozott velem (többet), beszéltünk a kezelésemről, meg dumáltunk utazásokról, munkáról, családról. Később az egyik barátom erről azt mondta, hogy a sebészek nem igazán haverkodhatnak a betegeikkel, jobb nekik, ha feladatként tekintenek rájuk, és nem "emberként". Ha minden szimpatikus betegekkel összebarátkoznának, utána nagyon nehéz lehetne elvégezni rajtuk egy esetleges újabb operációt.

Márciusban 10 napot töltöttem a Országos Gerincgyógyászati Központ IV. emeletén egy porckorongsérv fúzióval műtét miatt. Ez a sorozat a műtét utáni időszakot mutatja be a lehető legrészletesebben. Betekintést adhat azoknak, akik hasonló műtét előtt állnak. Minden eset viszont más, és mindenki másképp reagál. Az enyém csak egy példa rá, hogy ilyen is lehet. Mások sokkal gyorsabb, vagy akár lassabb fizikai és lelki talpraállással jönnek/jöttek ki belőle.

Lásd még: első rész és második rész.

Csütörtök

Könnyebben tudtam kimenni sétálni a rolleremmel. Reggeltől úgy döntöttem, hogy leállok a fájdalomcsillapítóimmal, mert féltem, hogy hozzászokom. Reggel 09.00-kor kivették a katétert, amitől nagyon boldog lettem. 11.00 körül megjelent Anika, a kötözősnővér angyal, és közölte, hogy eltávolítjuk belőlem a csöveket. Kérdeztem, hogy fájni fog? Mire nagyon kedvesen annyit mondott, igen, ez rossz lesz. Lépésről lépésre mindent előre ismertetett mi fog történni, és milyen érzés lesz. A legrosszabb az volt, amikor kihúzta a hátamból a csöveket, itt kérte, hogy vegyek egy mély levegőt. Nincs jelentősége a lélegzetvételnek, de olyankor azzal vagy elfoglalva, nem pedig azzal, hogy 10 cm mélyen a hátadban ülő két db csövet húznak ki belőled. Rosszabbra számítottam, a katéter behelyezés szarabb volt!

Utána a kedélyállapotom hatványozottan javult, hiszen csőmentes lettem MINDENHOL. 12.00-ig kötelező volt pisilni, különben visszarakják a katétert. Na azt az már nem! Kigurultunk, édesanyám segített a mosdóban, és utána lezuhanyoztatott.

Bejött később a gyógytornász, és tornáztunk is az ágyban. Nyögvenyelősen ment, de valamit csináltam. Sétáltunk is egyet, gyógytornász mondta, hogy addig nem mehetek haza, amíg nem tudok magamtól járni. Nyilván így logikus, tolószéket nem adnak búcsúajándékba. Délután egy kedves hordágyas fiú levitt kerekesszékben a röntgenre, hogy megnézzék hogy néznek ki a beültetett csavarok.

A lehangoltság állandósult, és kezdtem jelezni minden betévedő orvosnak, hogy én holnap hazamegyek. Kérdezték, hogy Bánk Doktor Úr hazaengedte? Mondom, nem, de nem érdekel. Tudtam, hogy nem vagyok még olyan állapotban, de utáltam ott lenni. Nem ők tehettek róla, én akartam abból a környezetből szabadulni, hazamenni, bebújni a paplan alá, egyedül lenni és csak sírni. A már minden apró részletében elképzelt sötét szobára és sötét sátorra vágytam.

Délután bejött a sebészem, és elújságolta, hogy látta a röntgent és gyönyörű lett. Gondolom ez olyan érzés lehet neki, mint amikor valaki önkezével megjavít egy elromlott motort, és elégedett vele. Megkérdeztem, hogy megmutatja-e nekem, mondta, hogy holnap, mert már megy haza. Kérdeztem, oké, de holnap mikor? Majd bejön értem reggel. Neki is elmondtam, hogy holnap hazamegyek. Erre azt mondta, hogy szombaton lehetséges, ha addigra tudok járni. Este a nővér kivette a műtéti branült a kezemből, és onnantól tényleg nem lógott már ki belőlem semmi.

Márciusban 10 napot töltöttem a Országos Gerincgyógyászati Központ IV. emeletén egy porckorongsérv műtét fúzióval miatt. Ez a sorozat a műtét utáni időszakot mutatja be a lehető legrészletesebben. Betekintést adhat azoknak, akik hasonló műtét előtt állnak. Minden eset viszont más, és mindenki másképp reagál. Az enyém csak egy példa rá, hogy ilyen is lehet. Mások sokkal gyorsabb, vagy akár lassabb fizikai és lelki talpraállással jönnek/jöttek ki belőle. Az első részt itt olvashatjátok.

Kedd (műtét napja).

Reggel 06.30-kor ébresztett egy nővér, és hozta a nyugibogyót, amit be kell vennem a műtét előtt. Elküldött zuhanyozni, amihez adott egy speciális fertőtlenítő folyadékot egy műanyagpohárban. Kaptam egy műtősruhát, valamint fáslikat. Zuhany után felvettem a ruhát, amit hátul kellett megkötni, nővérke befáslita a lábszáraimat majd befeküdtem az ágyamba és vártam 09.30-ig, amikorra ki volt írva a műtétem. Így utólag nem értem a 06.30-as ébresztést, lehetett volna fél órával is előtte zuhanyozni szerintem. Akartam egy selfiet is tolni az outfitemről, de annyira átlátszó volt a zöld cucc rajtam, hogy inkább kihagytam.

09.00 körül bevettem a nyugtatót, és hamar ütött. Az volt a terv, hogy elutasítom a tolóágyat, amiben bevisznek a műtőbe, hiszen be tudok gyalogolni magamtól. Mire megérkezett értem a hordágyas fiú, addigra folyamatosan röhögtem, és annyira szerencsétlen voltam, hogy hosszú másodpercek töprengésébe került az is, hogyan másszak át az ágyamból erre a görgős ágyra, és lehetőleg úgy, hogy közben ne villantsak.

A folyósón való végiggurulás, miközben a plafonon a neoncsöveket látod elsuhanni, na az pontosan olyan, mint a filmekben! Betoltak a műtő előterébe, és megkérdezték milyen sapkát akarok, kaptam egy rózsaszínt, miután nem éltem a választás lehetőségével. Vadul néztem mindenfelé, de a sebészemet sehol nem láttam. Mondták, hogy várjak, így szépen elhevertem az ágyon és relaxáltam. Aztán bevittek egy menő hight-tech műtőszobába (élőben 22 éve nem láttam műtőt belülről), felajánlottam, hogy átmászok a műtőágyra, de rámszóltak, hogy maradjak a seggemen (nem ezzekkel a szavakkal).

Az egyik falamon ki volt vetítve több oldalról az MR felvételeim nagyon nagyban, az is menő volt. Az anesztes-asszisztens kibontott a zöld ruhámból (ez gyakorlatilag csak a folyosóra kell akkor), és rátett a mellkasomra egy tapaszt, innentől az egyik monitoron megjelentek a szívem adatai (pulzus és stb), ez is pont úgy, mint a filmekben. Tökre sajnáltam, hogy altatásban leszek. A műtőben Coldplay szólt. A sebészem nem volt benn.

A derékfájdalom állandósult napi egy-másfél óra core izom edzés mellett is, a törzsem szépen formálódott, én meg hozzászoktam a közel másfél év alatt, hogy reggel ébredéskor nagyon fáj, felkelni mély fotelből egy konkrét feladat nekem (kitámasztott karokkal megy, mint a 9 hónapos terheseknek), és kéthetente egyszer beáll a derekam, amikor 1-2 napig nagyon nehezen mozgok és csak a földön fekve jó lenni. Gondoltam, majd elmúlik. Januárban meglátogattam az egyik barátomat, aki látva hogyan ülök le a kanapéjára, rákérdezett mi bajom van. Elmeséltem neki nagyvonalakban a tavaly nyári lebénulásomat. Kérdezte mit mondtak az orvosok a szeptemberi MR-re? Mondom nem látta senki. Intézett nekem egy időpontot Dr. Bánk András gerincsebészhez a Budai Egészégügyi Központba. Megnyugtatott, hogy András nem fog megműteni, ha nem kell. Mesélt még egy kicsit az orvosról, mint az ország az/egyik legjobb gerincsebészéről.

Két nappal később elmentem Dr. Bánkhoz, aki szokásosan azt kérte tőlem, amit a többi rheumatológus is: álljak a lábujjaimra és a sarkamra. Gondolom, ha valaki nem tudja megcsinálni, akkor baj van, én meg tudom. Megnézte az MR lemezemet, és azt mondta műteni kell, az L5-ös porckorong teljesen degenerált, elöregedett, dehidratált. A két csigolya gyilkolja egymást, terheli a kisüzeleteket, ettől fáj a derekam, és nem is fog elmúlni soha. A 11 mm-es sérvem is szépen látható volt, a többi porckorong köszöni jól van.

Felvázolt nekem röviden egy fúziós műtét lehetőségét: befúrnak négy csavart a L4-es csigolyámba és a keresztcsontomba, a porckorongomat kiszedik és a helyét feltöltik cementtel. Közben beugrott Wolverine műtéte az X-Menből, meg a Robocop és a Terminátor film is, és rohadt szar kedvem lett. Megkérdeztem miért nem lehet sima porckorongsérv-műtétem fúzió nélkül, amire azt mondta, mert attól a lefelé sugárzó fájdalom elmúlna ugyan a talpamból, de a szegmentális instabilitástól a derékfájdalom nem. Ez volt az az információ, ami miatt a műtét mellett döntöttem. Minden reggel nagyon fáj felkelésnél, ha tartósan ülök egy székben, kínszenvedés felállni, nem élhetek így tovább. A doki azt mondta, hogy ez a műtét megszünteti a derékfájdalmat is, és egy hétig leszek a kórházban, de már a negyedik nap majd haza akarok menni.

Az orvosból áradt egy buddhai nyugalom, és valahogy az első perctől megbíztam benne. Másképp nem is megy a beteg-sebész kapcsolatban, egyszerűen meg KELL bíznunk bennük, hiszen gyakorlatilag az életünket bízzuk rájuk. Meg valahogy tudjátok vannak ilyen emberek, akikkel elkezdetek beszélgetni, és valahogy azonnal megnyerőek. Na Bánk ilyen volt.