A hétvégén rendezték meg a Vivicitta Városvédő Futást, amin 30 000 nevező indult különböző távokon. Ez Budapest egyik legrégebbi és legnépszerűbb futóversenye a BSI szervezésében. A futókat frissítőpontokon vízzel és energiaitalokkal látták el, amit kb 120 ezer db pohárban szolgáltak fel. Mi történt egy részével és miből készültek?

Mivel magam is rendszeresen futok, néha versenyeken is, vasárnap délután kilátogattam a rendezvényre szurkolni. Hazafelé készítettem egy fotót a Margit hídról és kiposztoltam a Facebook oldalamra az alábbi képaláírással:

Amikor egy futóverseny nevèben benne van a "Városvédő".. mégis sok ezer műanyag poharat szórnak a Dunába. Vajon a lehalászásáról is gondoskodnak a szervezők a verseny után, ami a KÖTELESSÉGÜK, vagy rábízzák arra a kb 500 évre, amíg magától lebomlik (darabokra hull)? Gratulálok Vivicittá Városvédő Futás ;(

A posztot publikus láthatóságra állítottam, amit a privát oldalamon sosem szoktam. Perceken belül mindenki megállíthatatlanul osztani kezdte és érkeztek a kommentek is. Az első reakciók még arról szóltak, hogy a poharakat nem beledobálták a Dunába, hanem a szél fújta bele azokat. Vasárnap valóban igen erős szél fújt a verseny alatt. Válaszaimban jeleztem, hogy a posztom lényege az abban van, hogy a szervezők kötelessége lehalásznia a Dunáról a poharakat. Többen, akkor már számomra ismeretlen emberek nagyrészben alaptalanul a futókat tették hibássá kommentjeikben, hiszen ők dobálták el a verseny alatt a poharakat. Elindult egy haragos szidási hullám a futóversenyzők felé, amit több futó zokon vett, és engem tettek felelőssé, amiért publikáltam a szennyezett Dunát ábrázoló fotót.

Az Országos Gerincgyógyászati Központ hazánk egyetlen olyan kórháza, amely a gerincbetegségek diagnosztikájának és kezelésének szinte teljes spektrumát átfogja. A Központ a Semmelweis Egyetem Ortopédiai Klinikájának Gerincsebészeti és Rehabilitációs Osztályából alakult 1995-ben. Több éven keresztül a Központi Honvédkórház, majd az Országos Gyógyintézeti Központ szervezetébe integráltan működött, mígnem 2005-ben teljes önállóságot ért el. Az Intézet főigazgatójával többek között arról beszélgettem, van e értelme magánkórházat finanszírozni, és hogyan keresnek náluk az orvosok.

Összehasonlítva az állami kórházakat az Önök intézményével, arra a következtetésre jutnék, hogy minden kórházat privatizálni kellene a jobb ellátás érdekében.

Intézetünk valóban nagy erőfeszítéseket tesz a korrekt szolgáltatások megvalósulása érdekében. Mint Ön is tapasztalhatta, ennek kulcsfolyamata a személyzet motiváltsága, a minőségi ellátás iránti belső igény. A menedzsment dolga pedig az optimális munkakörnyezet megteremtése, azaz a feszesen vezetett gazdálkodás. Itt nincs engedmény a minőségből, bár az erre fordítható összeg nem mindig éri el a kívánatos szintet. Ugye most a közfinanszírozott (azaz az OEP által fizetett) ellátásokról van szó, s némely esetben ez bizonyosan nem elegendő a kívánatos minőség biztosítására.

De ne legyünk telhetetlenek, az elmúlt három évben jelentős korrekciók történtek ezen a fronton, elég csak a várólisták felszámolására fordított összegekre utalnom. Maga a közfinanszírozás általános forintértéke a közeljövőben szintén korrekcióra kerül, mintegy 8-10 százalékos emelkedésről szólnak az előzetes hírek. Ez az új finanszírozási értékrend talán lehetővé teszi a magyar egészségügyi ellátásban egy új, minőség-orientált ellátás széleskörű kialakítását.

Egyébként a minőségi ellátáshoz nem kell feltétlenül magántulajdonban lennie az intézetnek. Tudok több olyan magyar állami kórházat mondani, ami kiválóan gazdálkodik, magas minőségi szinten szolgáltat. De azért kevés az az intézmény, ahol a menedzsmentet a minőségi ellátás vezérli, ez legtöbbször csak vágy szintjén van jelen. A napi gondok szorítása sok helyen mindent felülír, s nem marad sem pénz sem idő az ellátási minőség javítására.

Zürichben és Torontóban is bármikor leálltam a járda közepén egy térképbe temetkezve, egy percen belül feltűnt egy mosolygós helyi, és megkérdezte segíthet-e. Mindig megállapítottam, hogy milyen jófejség ez. Na én ezt korábban nem csináltam budapesti turistákkal, de az elmúlt hónapban majdnem minden térképnézegetőhöz odamentem a Can I help you? kérdéssel, 90 %-ban nagyon hálásak voltak, és egyből tele voltak kérdésekkel, a maradék 10 % nem beszélt angolul.

Mivel borzasztó a lokációs/eltévedős/helyfelismerős képességem, ezért mindig kínosan hosszú ideig eltart, amíg megtalálom a térképen a hol vagyunk most pontot. Egyszer az is előfordult, hogy a turista tipródva megkérdte, hogy idevalósi vagyok e, amikor már túl sokig néztem a budapesti belvárosi térképet.. Lehet, hogy gyakorolnom kéne otthon..

Tegnap egy francia párhoz mentem oda a Vígszinház és a Nyugati között, megmutattam nekik hol vagyunk a térképen, tök máshol keresték, majd megkérdezték merre menjenek, ha egy finom pohár bort akarnak inni. Elirányítottam őket a zsidó negyedbe. Később jutott már az eszembe, hogy azon belül is a Gozsduba, a DiVinoba kellett volna őket küldeni. Búcsúzóul még hozzátettem, hogy Have fun and enjoy to Budapest. Ettől teljesen odavoltak. Remélem úgy mennek haza, hogy milyen segítőkészek és kedvesek Pesten a helyiek :-)

Nemrég az Eötvös utcába költöztem. Soha nem éltem Pesten korábban (8 év Tas vezér utca a Feneketlen tónál, majd 8 év a II. kerületben). Legközelebb megírom, miért hagytam ott a Rózsadombot. A három hét alatt még nem ismertem ki a környéket, de kezdem érezni, hogy bekerültem a Terézváros vérkeringésébe. Sorra fedezek fel visszatérő elemeket, embereket, hangulatokat a környéken a sétáimon és a hazaútjaimon. Vegyük őket sorjában.

- A Posta előtt áll egy fedél nélkült árusító férfi. Ha meglátom, mindig eszembe jut az áprilisi fiaskóm, ami itt történt: Rohanok a kozmetikusomhoz. Futva elhagyok magam mellett egy Fedél Nelkült árusitó idős ferfit. Valami megragad az arcaban, megtorpanok es visszaszaladok hozza egy 200-assal a kezemben. Rögtön nyújtja felém az újságot. Kerdezne valamit, de lerázom, hogy bocs, de nagyon rohanok. 100 méterrel odébb várakozom a zebránal, kezemben az újsaggal. Egy ötvenes nő egy 500-ast nyom a kezembe, es nyújtja a kezét az újságom felé. Annyira váratlanul ér, hogy elfogadom a pénzt es odaadom az újságot.
- Nincs rendes munkája, kedves? - kerdezi, majd a választ már nem várja meg.
Ott ácsorgok, kínomban röhögök a helyzet abszurditásán. Visszanézek az öregre. Sprint vissza. Kezébe nyomom az 500-ast, kapok cserebe egy új újságot - Ez most miert? - kerdezi megilletődötten - Hosszú lenne elmesélni -mosolygok rá, majd ismét futásnak eredek. Előtte az újságot gondosan elrakom a sporttáskámba.

- A California Caffee Companyban vagy egy ötvenes külföldi faszi, mindig az ablaknál ül, és mindig más-más húszéves csinos lány társaságában. A felállás a következő: a férfi magyaráz valamit, a lány figyel. Egyszer mellettük ültem, az élet és a világmindenség volt a téma. A lányok kivétel nélkül átszellemülten ködös szemmel hallgatják. Megszólalni még egyiket se hallottam. Arra is gondoltam, hogy biztos valamilyen magántanár, na de nincsennek fiú tanítványai? És miért csak ő beszél?