A derékfájdalom állandósult napi egy-másfél óra core izom edzés mellett is, a törzsem szépen formálódott, én meg hozzászoktam a közel másfél év alatt, hogy reggel ébredéskor nagyon fáj, felkelni mély fotelből egy konkrét feladat nekem (kitámasztott karokkal megy, mint a 9 hónapos terheseknek), és kéthetente egyszer beáll a derekam, amikor 1-2 napig nagyon nehezen mozgok és csak a földön fekve jó lenni. Gondoltam, majd elmúlik. Januárban meglátogattam az egyik barátomat, aki látva hogyan ülök le a kanapéjára, rákérdezett mi bajom van. Elmeséltem neki nagyvonalakban a tavaly nyári lebénulásomat. Kérdezte mit mondtak az orvosok a szeptemberi MR-re? Mondom nem látta senki. Intézett nekem egy időpontot Dr. Bánk András gerincsebészhez a Budai Egészégügyi Központba. Megnyugtatott, hogy András nem fog megműteni, ha nem kell. Mesélt még egy kicsit az orvosról, mint az ország az/egyik legjobb gerincsebészéről.
Két nappal később elmentem Dr. Bánkhoz, aki szokásosan azt kérte tőlem, amit a többi rheumatológus is: álljak a lábujjaimra és a sarkamra. Gondolom, ha valaki nem tudja megcsinálni, akkor baj van, én meg tudom. Megnézte az MR lemezemet, és azt mondta műteni kell, az L5-ös porckorong teljesen degenerált, elöregedett, dehidratált. A két csigolya gyilkolja egymást, terheli a kisüzeleteket, ettől fáj a derekam, és nem is fog elmúlni soha. A 11 mm-es sérvem is szépen látható volt, a többi porckorong köszöni jól van.
Felvázolt nekem röviden egy fúziós műtét lehetőségét: befúrnak négy csavart a L4-es csigolyámba és a keresztcsontomba, a porckorongomat kiszedik és a helyét feltöltik cementtel. Közben beugrott Wolverine műtéte az X-Menből, meg a Robocop és a Terminátor film is, és rohadt szar kedvem lett. Megkérdeztem miért nem lehet sima porckorongsérv-műtétem fúzió nélkül, amire azt mondta, mert attól a lefelé sugárzó fájdalom elmúlna ugyan a talpamból, de a szegmentális instabilitástól a derékfájdalom nem. Ez volt az az információ, ami miatt a műtét mellett döntöttem. Minden reggel nagyon fáj felkelésnél, ha tartósan ülök egy székben, kínszenvedés felállni, nem élhetek így tovább. A doki azt mondta, hogy ez a műtét megszünteti a derékfájdalmat is, és egy hétig leszek a kórházban, de már a negyedik nap majd haza akarok menni.
Az orvosból áradt egy buddhai nyugalom, és valahogy az első perctől megbíztam benne. Másképp nem is megy a beteg-sebész kapcsolatban, egyszerűen meg KELL bíznunk bennük, hiszen gyakorlatilag az életünket bízzuk rájuk. Meg valahogy tudjátok vannak ilyen emberek, akikkel elkezdetek beszélgetni, és valahogy azonnal megnyerőek. Na Bánk ilyen volt.
Az orvos mondta, hogy csináltatnom kell egy új MR-t, mert a leletem majdnem fél éves, meg kell nézni, hogy azóta rosszabb lett-e a helyzet. A következő héten elmentem egy magán diagnosztikai laborba, és ott készült egy felvétel az ágyéki szakaszról. Pár héttel később foglaltam egy új időpontot Andráshoz a magánrendelésére. Az MRI-m nem lett rosszabb, a doki mondta, hogy a következő szerdán menjek vissza, és kapok a kórházban beutalót különböző belgyógyászati vizsgálatokra: CT, nagylabor, fül-orr-gégészet, EKG, ultrahang. Innentől minden a társadalombiztosításomra ment.
Miután megkaptam a beutalókat, leültettek, és kb. egy 20 oldalas pszichológiai tesztet töltöttek ki velem, ami a fájdalomküszöbömre, lelki stabilitásomra, magánéletemre és mindenféle mentális dologra vonatkozottt. Kuncogva töltögettem, és közben meg voltam róla győződve, hogy nincs az az Isten, hogy ezt valaki uána megnézze. Az asszisztens biztosított róla, hogy nagyon komolyan kiértékelik. Nem tudtam elképzelni, miért ennyire fontos nekik, hogy a lelkemmel foglalkozzanak, később aztán sajnos megértettem miért, de erről majd egy következő posztban...
Az új MR lemezemet odaadtam egy másik orvos ismerősömnek, aki a Honvéd kórházban megmutatta a kollégájának, mert akartam másodvéleményt hallani, ő azzal küldte vissza a lemezemet, hogy kell a műtét, de nem kell a fixáció. Nem tudom kinek adta oda, és mi a szakterülete az ottani dokinak. ÁÁÁÁÁÁ! Most mi a francot csináljak? Két sebész, két különféle véleménnyel, viszont a Honvédes doki nem indokolta meg, miért NEM kell a fixáció, így úgy értékeltem, hogy az ő véleménye így komolytalan.
Február 17-én találkoztam az aneszteziológusukkal az Országos Gerincgyógyászati Központban, valamint csináltak mellkasröntgent kb. húsz felvételt (!!), hasi ultrahangot és CT csontsűrűségi vizsgálatot. Bekerültem egy kutatási programba is, ami annyit jelent, hogy több tesztem lesz a következő 3 évben, mint amennyi egyébként lenne, és gondolom az eredményeimet felhasználja a kórház.
A következő hetekben kissé feszültebb voltam a kelleténél, de különösebben nem izgultam. Úgy voltam vele, hogy izguljon Dr. Bánk, rajta múlik minden, rajtam semmi. Magam is meglepődtem, hogy egy közel 3 órás műtétnek nézek elébe, lesz egy 15 cm-es vágás a gerincemen, különböző fémcsavarokat fúrnak belém, mégis milyen jól alszom éjszakánként. Elolvastam a műtéti tájékoztatót, amit adtak a kórházban a műtétről, amiben csak egy rizikó leírást találtam, amitől megijedtem: a műtéti területnél vezet az az ideg is, ami a vizelet és széklettartásért felelős, azaz ha az megsérül, akkor pelenkát fogok hordani egész életemben. Úgy voltam vele, hogy ha majd befekszem, megkérdezem a sebészemet, hogy 100 betegből hány hord azóta pelenkát, aztán, ha ez a szám, magasabb, mint 15, akkor lelépek azonnal. Nem olvastam el egyéb műtéti leírásokat, így utólag jobb lett volna, ha jobban felkészülök.
Aki ilyen műtét előtt áll, annak érdemes ezt a cikket elolvasnia, én csak a műtét után olvastam el. Bíztam benne, hogy a sebészem érti a dolgát, és vigyázni fog rám. Az a dolga, hogy megszereljen. Alszik eleget a műtét előtt, nem megy bulizni éjszaka, nem lesz feszkós, vagy mittudomén. Ilyesmik futottak át rajtam. Ezen az oldalon részletesen leírják a műtétemet a Lumbalis Intervertebrális fúzió (TLIF: transpeduncular lumbar interbody fusion) részen, és alatta van egy erős idegzetűeknek ajánlott videó is a műtétről, végignéztem, néha kissé undorító, de inkább érdekes.
Március 7-én, hétfőn feküdtem be a kórházba délben, aznap délután csak vért vettek tőlem, azon kívül a gyógytornász találkozott velem, feltett néhány kérdést az állapotommal kapcsolatban, és jelezte, hogy műtét után ismét visszajön. Egy háromágyas szobába kerültem, mellettem egy idős nyugdíjas háziorvosnéni feküdt, akit 4 napja műtöttek porckoronsérvvel, másik oldalamnál egy nagyon öreg néni, szintén porckorongsérves, ő konzervatív kezelést kapott.
A szoba szép volt, az ágyneműnk is, motorosan állítható ágyakkal, a mosdótálnál folyékonyszappan, kéztörlő papír. A folyósón lévő WC/zuhanyzó is rendben volt, meglepődtem, hogy itt is volt WC papír, kéztörlő, folyékony szappan. Az osztályon erős wifi, így gondtalanul mehet a Spotify a mobilomból. Minden szobából kijárat a teraszra. Sajnos nem vittem be futócipőt, így utólag jó lett volna este kislisszanni, és futni egyet a környéken. Így nézett ki a szobánk, a másik ágy nem látszik. Az én ágyam a rendetlen.
Andrást aznap nem láttam, így nem tudtam megkérdezni tőle a pelenka kockázatot, de az osztályos orvostól, Eriktől, aki egy fiatal 28 éves nagyon lelkes rezidens doki volt, tőle megkérdeztem, és azt mondta, hogy ennek az esélye gyakorlatilag nulla. Nem igazán nyugtatott meg, mert ő még nem gerincsebész, csak általános sebészi szakvizsgája van, de kicsit azért jobb lett.
Aznap este behozott a nővérke egy altatót, hogy vegyem be, mondom nem veszem be, mert nem vettem még be altatót, és anélkül is alszom. Erre mondta, hogy reggel is be kell vennem, mondom nem!, mire ő dede, azt már kötelező lesz. Éreztem, hogy nem én leszek az osztály kedvenc betege, de akkor se. Nővérke kiment, háziorvos fogadott nagymamám és szobatársam meg rámparancsolt, hogy tessék bevenni szépen, és ne vitatkozzak. Azzal, hogy ide befeküdtem, azzal a testemet az ő kezükbe helyeztem, azt kell csinálni, amit mondanak. Erre szépen jókislányként lenyeltem a pirulát, majd perceken belül elaludtam.
Kövess Facebookon is.
Utolsó kommentek