Valeriaval a Piazza Dante környékén egy pici mellékutcában található bárba mentünk, ahol a hosztom szinte mindenkit puszival üdvözölt. Egy kb. 6 fős csapat kinn cigizett a bár előtt. Bemutatott mindenkinek, a lányok kiváncsian fogadtak, nagyon jól esett a passzivitásuk hiánya. Gyorsan beugrottam a pulthoz Valeriának és magamnak rendelni egy pohár bort. A társaság az én kedvemért angolra váltott, hálistennek mindenki remekül beszélte a nyelvet. Érdeklődtek hogy érzem magam a városban, és mindenki elmesélte a saját budapesti élményét. Egy idő után azonban visszaváltottak olaszra, de nem bántam. Mosolyogva figyeltem az olasz temperamentumukat. A déli olaszok nem csak dumálnak egymással változatlan testtartásban, ahogy azt mi tesszük a kocsmák előtt állva, hanem teljes testet beleadva beszélgetnek, gesztikulálnak, mozognak, előre és hátra dőlnek, mutogatnak, szenvedélyesek. Ha én beszélek, én szimplán csak elmondok valamit. Ők nem.

Az este alatt egy milánói és nápolyi sráccal ragadtam le, a nápolyi fiú a társaság egyik tagjának vőlegénye volt, a milánói pedig az ő barátjuk. Szórakoztatóak, viccesek, figyelmesek és okosak voltak. Élveztem minden egyes velük töltött percet.

Közben embereket váltottunk, Valeria egyik barátnője különösen kedves volt velem, meghívott másnapra a hajójukra vitorlázni. Egy vitorlázós iskolát vezet a pasijával. Szombatonként gyakorlati órát tartanak a diákjaiknak. Megbeszéltük, hogy délben találkozunk a kikötőben a törzshelyüknek számított étteremben. Leírta a címet egy papírra. Nagyon odavoltam a meghívásért, még soha nem vitorláztam tengeren, a legjobb utolsó napos nápolyi program! Ösztönösen először Valeriának köszöntem meg, amin a lányok sokáig nevettek. De hát ha Valeria nincs, akkor nem jövök el ide, és a meghívás sincs..

Kb 01.30 körül azonban nagyon elfáradtam. Tervbe volt, hogy 02.00 körül elmegyünk egy afrikai klubba táncolni, de azt egész napos gyaloglástól erre képtelennek éreztem magamat. A két olasz srác és a menyasszony indulni készült, ezért elköszöntem Valeriatól és hozzájuk csatlakoztam. Ismét beugrottam a bárba megkeresni a hostomat, a pultnál Johnny Depp ült egyedül. Egymásra néztünk, én lesokkoltam. Aztán megráztam a fejemet és kijöttem a bárból. Most őszintén, mi ennek a racionális valószínűsége, hogy tényleg ő az személyesen? Miután kiértem, egyből elmondtam a többieknek, hogy benn ül Johnny Depp. Akkor ők is megtorpantak, hogy ne bassz, majd közösen nevettünk ezen. Mint utólag kiderült, nem ő volt az.

Utolsó előtti napom Nápolyban. Kora délután begyalogoltam a városközpontba, mára nem terveztem semmit egy nagyobb sétán kívül. Mászkáltam sokat, beültem kávézókba, fényképeztem az épületeket és az embereket, és gondolkoztam. Volt min..

Az életemben van több pont, ami rendbetételre szorul. Az egyik legnagyobb problémám, hogy vesztegetem az időmet. Képes vagyok hónapokig nem csinálni semmit egy lezárt konferencia után. Azután meg csodálkozom, hogy le vagyok égve anyagilag... Képes vagyok olyan férfiakba belezúgni, akikbe nem kéne, és már nem lehet ilyesmit tét nélkül csinálni. Úgy érzem minden egyes lélegzetvételkor meghal egy petesejtem. Érdekes mód a gyermekvállalás kérdése mégsem ébreszt bennem pánikrohamot, bár kurvára idegesítő, mikor felületes ismerősök a koromra figyelmeztetnek tiktak okoskodó megjegyzéssel, mintha arra számítanának, hogy új információval lepnek meg. Vazze, tényleg, de jó, hogy mondod, nem tudtam, hogy 37 éves vagyok! Egyszer egy fogadáson kérdezte meg tőlem egy 4 fős társaság valamelyik tagja ugyanezt, azt válaszoltam vissza, hogy meddő vagyok, ezt is meg akarod beszélni? Ja igen, tiktakolni mindig kizárólag férfiak szoktak.

Rá kéne jönnie a jószándékú aggódóknak, hogy harmincvégi nőknél a tiktakolással kb. olyan szinten másznak bele a magánszférájukba, mintha mi arról érdeklődnénk, hogy a feleségük milyen pozícióban szeret elélvezni szex közben. Valahogy úgy vagyok ezzel, ha itt lesz az ideje, és meg lesz hozzá a megfelelő férfi, akkor majd lesz gyerekem. Ha meg nem jön össze, lehet örökbefogadni, az a gyermek se lesz kevésbé szeretve általam, mint a sajátom. A keresztlányom iránt is olyan elvakult szeretetet érzek, hogy elképzelni sem tudom, hogy lehet valakit mégis mégjobban szeretni. Ha kellene, akár meghalnék azért a kicsi lányért. Itt ajánlanék egy zseniális cikket a gyermektelenség VÁLLALÁSRÓL.

Nápolyban tudatosult bennem, hogy az életem gyökeres átszervezést igényel. Igazán a jobb szó a megszervezés, mert jelenleg a totális káosz a legjobb szó rá. Itt fixálódott bennem, hogy mit akarok, és csak rövid távú célokra szeretném szentelni a következő fél évemet. Ha a jelenben boldog vagyok, nem számít mi lesz később. És ha a boldogságot fenn tudom tartani, akkor a jövőmért sem kell aggódnom. Az első és legfontosabb cél, hogy nincs több idővesztegetés az életemben. A semmitevés passzivitást eredményez.

Ugyanakkor nehéz fókuszt tartani. Mindenhez úgy kellene állnom, hogy csak arra koncentrálok, amit épp csinálok, és nem szétesni, vagy elveszni a részletekben. Ez olyan, mint evés közben tévét nézni. Nem tesz jót az emésztésnek, ha evés közben másra figyelsz.

A tengerpartról visszafordultam és bementem egy étterembe elvitelre kávét rendelni, amivel kiültem egy kőből faragott padra. Mellettem egy szőke, nagyon fehér bőrű lány ült. Természetesen rögtön beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy harmadik éve él itt rövidebb megszakításokkal. Norvég lány, aki Positanoban az antropológiai PHD szakdolgozatát írja a lassú életről és a lassú ételekről. Megosztotta velem miért szeret itt élni, hogy már ismer rmindenkit, persze jól beszél olaszul is. A beszélgetésünk alatt teljesen lement a nap. Közben elhaladt mellettünk egy fiatal lány, aki nagyot bukott a lépcsőre lépve. A közelben lévő olasz pasik kinevették. Szegényke, gondoltam magamban..

Az étteremben kifüggesztett buszmenetrenden megnéztük mikor megy a következő busz Sorrentoba. Úgy döntöttem elkapom a 18.40-kor indulót. Akkor épp 18.15 volt. Újdonsült ismerősöm felajánlotta, hogy megmutatja nekem merre van a legrövidebb út a buszmegállóhoz. Lassan bandukoltunk a megálló felé, ő közben minden helyinek köszönt. Mikor az elágazáshoz értünk, ugyanaz a lány, aki korábban elesett, haladt el ismét mellettünk. Azonnal megállt és megszólított minket, hogy merre van a buszmegálló. Megkönnyebbülés volt a hangjában, mikor tudtuk a választ. Mondtam, hogy mivel én is oda megyek, mehetünk együtt is. Ő volt Katie Londonból.

Felmásztunk ezen hosszú lépcsősoron a megállóba, és együtt vártunk a buszra. (a fotó nem az enyém)

Szerda délután érkeztem tizenötödik hosztom lakásába, a nápolyi Valeriahoz, aki Nápoly belvárosában lakik egy kb 300 éves házban. Egy fotóügynökséget vezet a lakásában. Neki is elképesztő méretű otthona van, mint az előző hosztomnak. Leültünk beszélgetni az étkezőben, és ott ragadtunk estig. Érkezésemkor kaptam tőle kulcsot, mondta, hogy érezzem otthon magamat és szabadon közlekedjek, ahogy jól esik. Estére főzött halat valami nagyon finom zöld körettel, amit sohasem ettem hamarabb. Ez valamilyen speciális nápolyi táplálék. Sokat beszélgettünk a nápolyi életről, a nápolyi és a magyar férfiakról. Elmesélte, hogy a nápolyiak azért nem beszélnek angolul, mert a tanárok sem tudnak rendesen. Néhány éve az egyik parlamenti képviselő javasolta, hogy vegyék ki az oktatásból az angol nyelvet. A felháborodott tiltakozás eredményeképp nem jutott tovább a javaslata. Valeria szerint ez jól tükrözi a nápolyiaknak az idegennyelvhez való hozzáállását, ha már egy honatya is azt gondolja, hogy annyira nem fontos, hogy az iskolai tananyagból is ki lehet irtani.

Valériának egy elképesztően nyitott és szabad szellemű dolce vita életfelfogása van. Élni és élni hagyni. Ötvenközepe körül lehet az életkora, a függetlensége megtartása érdekében soha nem ment férjhez, sokat dohányzik, sokat nevet, szenvedéllyel él, rengeteget dolgozik, és ha van szabad estélye, - amire hetente kétszer sort kerít - akkor bulizik a barátaival. Angolul a couchsurfing segítségével tanult meg. Alap nyelvtudása van, de a kifejezéseivel jól megérteti magát. Ő előző este bulizni volt reggelig, ezért éjfél előtt kidőlt, én az étkezőben maradtam éjjel 01.00-ig dolgozni.

- Nápoly az ezer pasztell szín városa.

- Az egy rémhír, hogy Nápolyt elborítja a szemét. MINDENHOL szelektív kukagyűjtők, és a családok 4 külön opció szerint gyűjtik a szemetet otthon. Ezerszer komolyabban veszik a szelektív hulladékgyűjtés kérdését, mint mi otthon. Természetesen láttam koszosabb, szemetesebb helyeket, de tényleg csak elvétve. De csak 2 éve rendeződött a szemét kérdés. Előtte mindenhol a belvárosban szeméthegyek álltak.

- Ha a nápolyiak leállnak az utcán beszélgetni, akkor azt szenvedéllyel gesztikulálva és hangosan teszik. Ha elhaladsz mellettük, olyan mintha egy színházi jelenetet látnál.

- A robogón elől a férfi ül, hátul a nő, aki az egyik kezében telefont tart a füléhez, a másik kezével vadul gesztikulál. Csak a két combjával kapaszkodik. Bukósisak nincs rajta.