Vagyis igazából visszaköltöztem a blog.hu-ra. Mostantól kezdve itt találtok meg. 

A hétvégén rendezték meg a Vivicitta Városvédő Futást, amin 30 000 nevező indult különböző távokon. Ez Budapest egyik legrégebbi és legnépszerűbb futóversenye a BSI szervezésében. A futókat frissítőpontokon vízzel és energiaitalokkal látták el, amit kb 120 ezer db pohárban szolgáltak fel. Mi történt egy részével és miből készültek?

Mivel magam is rendszeresen futok, néha versenyeken is, vasárnap délután kilátogattam a rendezvényre szurkolni. Hazafelé készítettem egy fotót a Margit hídról és kiposztoltam a Facebook oldalamra az alábbi képaláírással:

Amikor egy futóverseny nevèben benne van a "Városvédő".. mégis sok ezer műanyag poharat szórnak a Dunába. Vajon a lehalászásáról is gondoskodnak a szervezők a verseny után, ami a KÖTELESSÉGÜK, vagy rábízzák arra a kb 500 évre, amíg magától lebomlik (darabokra hull)? Gratulálok Vivicittá Városvédő Futás ;(

A posztot publikus láthatóságra állítottam, amit a privát oldalamon sosem szoktam. Perceken belül mindenki megállíthatatlanul osztani kezdte és érkeztek a kommentek is. Az első reakciók még arról szóltak, hogy a poharakat nem beledobálták a Dunába, hanem a szél fújta bele azokat. Vasárnap valóban igen erős szél fújt a verseny alatt. Válaszaimban jeleztem, hogy a posztom lényege az abban van, hogy a szervezők kötelessége lehalásznia a Dunáról a poharakat. Többen, akkor már számomra ismeretlen emberek nagyrészben alaptalanul a futókat tették hibássá kommentjeikben, hiszen ők dobálták el a verseny alatt a poharakat. Elindult egy haragos szidási hullám a futóversenyzők felé, amit több futó zokon vett, és engem tettek felelőssé, amiért publikáltam a szennyezett Dunát ábrázoló fotót.

Az Országos Gerincgyógyászati Központ hazánk egyetlen olyan kórháza, amely a gerincbetegségek diagnosztikájának és kezelésének szinte teljes spektrumát átfogja. A Központ a Semmelweis Egyetem Ortopédiai Klinikájának Gerincsebészeti és Rehabilitációs Osztályából alakult 1995-ben. Több éven keresztül a Központi Honvédkórház, majd az Országos Gyógyintézeti Központ szervezetébe integráltan működött, mígnem 2005-ben teljes önállóságot ért el. Az Intézet főigazgatójával többek között arról beszélgettem, van e értelme magánkórházat finanszírozni, és hogyan keresnek náluk az orvosok.

Összehasonlítva az állami kórházakat az Önök intézményével, arra a következtetésre jutnék, hogy minden kórházat privatizálni kellene a jobb ellátás érdekében.

Intézetünk valóban nagy erőfeszítéseket tesz a korrekt szolgáltatások megvalósulása érdekében. Mint Ön is tapasztalhatta, ennek kulcsfolyamata a személyzet motiváltsága, a minőségi ellátás iránti belső igény. A menedzsment dolga pedig az optimális munkakörnyezet megteremtése, azaz a feszesen vezetett gazdálkodás. Itt nincs engedmény a minőségből, bár az erre fordítható összeg nem mindig éri el a kívánatos szintet. Ugye most a közfinanszírozott (azaz az OEP által fizetett) ellátásokról van szó, s némely esetben ez bizonyosan nem elegendő a kívánatos minőség biztosítására.

De ne legyünk telhetetlenek, az elmúlt három évben jelentős korrekciók történtek ezen a fronton, elég csak a várólisták felszámolására fordított összegekre utalnom. Maga a közfinanszírozás általános forintértéke a közeljövőben szintén korrekcióra kerül, mintegy 8-10 százalékos emelkedésről szólnak az előzetes hírek. Ez az új finanszírozási értékrend talán lehetővé teszi a magyar egészségügyi ellátásban egy új, minőség-orientált ellátás széleskörű kialakítását.

Egyébként a minőségi ellátáshoz nem kell feltétlenül magántulajdonban lennie az intézetnek. Tudok több olyan magyar állami kórházat mondani, ami kiválóan gazdálkodik, magas minőségi szinten szolgáltat. De azért kevés az az intézmény, ahol a menedzsmentet a minőségi ellátás vezérli, ez legtöbbször csak vágy szintjén van jelen. A napi gondok szorítása sok helyen mindent felülír, s nem marad sem pénz sem idő az ellátási minőség javítására.

Hullámvölgyek jöhetnek az életedbe, amitől szomorú vagy. De ha az üresség és a kétségbeesés fogva tart és nem enged el, akkor ez talán már depresszió. A depresszió megnehezíti, hogy élvezd azokat a dolgokat, amit korábban szerettél az életedben. Még az is komoly nehézségekbe ütközik, hogy a napi rutinfeladataidat ellásd. Nem számít, mennyire szerencsétlennek érzed most magadat, lehetsz jobban is. A depresszió kezelésének első lépése, hogy felismerd és megértsd a jeleket, tüneteket és okokat.

Ismerek olyan élettörténeteket, amikhez képest az enyém egy tündérmese. Találkoztam olyan borzalmakkal, amit hallgatva arra gondoltam (ki nem mondtam), hogy jobb lenne, ha az illető inkább öngyilkos lenne, azaz az életében megélt események korreláltak a lelkiállapotával. Ismerek olyan férfit, akik mögött szerető család, egészség és csinos vagyon áll, mégis elnyerhetné az év legboldogtalanabb ember címét, és mindennek az inverze: szintén erős családdal, de anyagi gondokkal küzdő és halálosan beteg nő, és kiegyensúlyozott mentalitással és boldog lelkivilággal éli mindennapjait. A depresszióval, sokkal több, mint csak szomorúság.

Néhány ember úgy írja le a depressziót, mint egy sötét lyukban való megrekedtség, egy folyamatosan közelgő végzet érzésével. Néhány depressziós semmiféle szomorúságot nem érez, helyette viszont van élettelenség, üresség, fásultság. Férfiak gyakran agresszivitást, nyughatatlanságot és dühöt éreznek.

A depresszió nem a gyengeség jele. Azt jelenti, hogy túl sokáig voltál erős.

A wikipédia szerint a reaktív depresszió az a depresszív állapot, amit valami lelki megrázkódtatás (katasztrófa átélése, egy közeli rokon halála, stb) okozott. A műtét volt az én gerincemben végbemenő katasztrófám. Előzményei pedig az a bő egy év, amióta fáj a derekam. Visszatekintve a tavalyi lebénulásomra, még az sem okozott igazi depressziót. Az az egy hónap, amíg nem tudtam mozogni, ott minden figyelmem a fizikai fájdalom túlélésére korlátozódott. A depresszió már luxus lett volna, hiszen arra nem maradt "időm".

Te depressziós vagy? Ha felismersz néhány jelet és tünetet magadon az alábbi listából - főleg az első kettő - amik nem szoktak csak úgy elmúlni, akkor talán te is az vagy.

Márciusban 10 napot töltöttem a Országos Gerincgyógyászati Központ IV. emeletén egy porckorongsérv fúzióval műtét miatt. Ez a sorozat a műtét utáni időszakot mutatja be a lehető legrészletesebben. Betekintést adhat azoknak, akik hasonló műtét előtt állnak. Minden eset viszont más, és mindenki másképp reagál. Az enyém csak egy példa rá, hogy ilyen is lehet. Mások sokkal gyorsabb, vagy akár lassabb fizikai és lelki talpraállással jönnek/jöttek ki belőle. Íme a sorozat befejező része.

Előzmények: Első rész, második rész és harmadik rész.

Szombat

Délelőtt megjelent Dr. Bánk András a szobámban egy másik orvossal. Levették a kötést, közölte, hogy gyönyörűen néz ki a sebem, nem tudtam egyetérteni vagy megcáfolni, mivel nem láttam semmit. Utána megvizsgált a szokásos gyakorlatokkal, amit eddig is minden nap végeztek rajtam a kollégái. Reflex vizsgálat, lábfej feszítés előre, hátra, stb. Utána megkértem, hogy mutassa meg a röntgent. Kérdezte, hogy van-e lesugárzó fájdalom, mondom a talpamban ott van továbbra is, főleg éjszaka, ahogy eddig a műtét előtt is. Az érzékelenség is ott van, állítólag ez hónapok, amíg visszatér majd. A lesugárzó talpfájdalomnak pár héten belül el kell múlnia.

Egyébként az a furcsa, hogy már nincs ott a sérv, ami nyomja az ideget, nem értem miért fáj még mindig. Mondta, hogy kapni fogok 5 napig egy infúziót, amiben lesz magas dózisú fájdalomcsillapító és gyulladáscsökkentő, valamint naponta háromszor szintén szednem kell a fájdalomcsillapító gyógyszereket. És nem szabadott volna leállnom a gyógyszereimmel, majd második este megterhelni a gerincemet egy 30 perces mászkálással, ezért merevedtem le az éjszaka. Megkértem rá őt és a kollégáját is, hogy segítsen elintézni, hogy amíg itt vagyok járjon hozzám a gyógytornász.

Bementünk a szobájába, megnéztük a felvételt, nem néz ki rosszul tényleg, újra van porckorogom cementből. Meg ott virítanak a csavarok négy oldalt a csontjaimban.

Utána beszélgetett velem egy órát. Úristen :-) Teljesen meg voltam hatódva. Elmondtam neki, hogy rosszul viseltem, hogy nem foglalkozott velem (többet), beszéltünk a kezelésemről, meg dumáltunk utazásokról, munkáról, családról. Később az egyik barátom erről azt mondta, hogy a sebészek nem igazán haverkodhatnak a betegeikkel, jobb nekik, ha feladatként tekintenek rájuk, és nem "emberként". Ha minden szimpatikus betegekkel összebarátkoznának, utána nagyon nehéz lehetne elvégezni rajtuk egy esetleges újabb operációt.