Tegnap este Londonban a The Square Pig nevű pubban CouchSurfing meetingen voltam. Itt is, ahogy otthon, minden kedden rendezik meg a találkozót. Nyáron 130-150-en szoktak lenni, most kb 50-60-an voltak jelen. Kb 7-8 CS taggal sikerült beszélgetnem. Megérkezésemkor felragasztottam a nevemet magamra, rendeltem egy csapolt cidert és csatlakoztam egy kisebb csoporthoz.

Az első beszélgetőtársam egy kb harminc eleji fizika tanár volt, eredetileg francia, 10 éve él Londonban. Még nem hostolt senkin, csak CS meetingekre jár. A másik férfi született angol volt, gyakorlatilag alig értettem valamit abból, amit mondott nekem, egyfolytában beszélt, de közben egyszer sem nézett a szemembe, és ő is kielemezte, hogy esze ágában sincs vendégeket fogadni. Egy lélegzetvételénél megállítottam, hogy nekem most fényképeznem kell. A harmadik srác indiai volt, 15 éve él Londonban és állítása szerint a Morgan Stanley-nél dolgozik, mint financial analyst. Ő se fogad senkit, és ha utazik, akkor szállodába megy. Az angol nyelvtanja rosszabb volt az enyémnél. Egyszerűen nem tudtam komolyan venni, hiszen elég nagy kérdőjellel tudom elfogadni azt a tényt, hogy a MG felvegyen valakit magához elemzőnek rossz angoltudással. Messziről jött ember, azt mond, amit akar.

Dumáltam még pár percet egy kedves marokkói és párizsi couchsurfer lánnyal, akik szintén a szabadságukat töltik Londonban. A párizsi lány szintén nem fogad vendégeket, ezek után már feladtam ezt a kérdést, és a többi beszélgetőpartneremtől nem kérdeztem meg. Majd újra feltünt a szemkontaktust képtelen felvevő angol a szemem előtt és folytatta a monológját. Nem sokkal később megismertem egy bécsi couchsurfert, akinek van egy szintén osztrák barátja, aki már 800 vendéget hostolt. Gyorsan lecsekkoltam a profilját, ami szerint "csak" 183 referenciája van. Több, mint 600 vendég nem írt róla semmit?

... mikor...

• három nap nem elég Londonra, és inkább a hostomnál maradok a teljes egy hétre és ő nem bánja.
• az egy főre eső eső nagyon magas.
• egy koldus leszólít, én megállok, ő a földön ül, adok neki cigarettát, és ő udvariasan megkérdezi hogy telnek a napjaim.
• London egyik legismertebb jazz klubbjában 5 méterre ülhetek a zenekartól.
• egy stand up comedy közben a fellépő szavakat kér, amiből verset alkothat és én a tizediknél veszem a bátorságot és bekiálltok egy szót: pathology.
• megállítom és gratulálok a fellépőnek a show-ja után, majd figyelni a zavart, de kedves köszönetet.
• Londonban Ildi barátnőm meghív egy olyan ciderre, amit még nem ittam, és megállapíthatom, hogy nagyon finom. Majd négyesben egy kellemes estét töltünk el egymással.
• egy kukkot sem értek Hackneyban a Starbucks fiú visszakérdéseiből.
• a hatodik napon megállapítom, hogy összesen két órát beszéltem magyarul, egy percre sem voltam egyedül, de észre se vettem.

Három magyar ismerősöm él a szintén magyar partnerével Londonban. Ildikó informatikusként dolgozik 3 éve Londonban. Péter néhány hónapja vándorolt ki és social media területen dolgozik egy ügynökségnél. A harmadik család három gyerekkel kb. fél éve érkezett meg: Kati fotós, a férje grafikus. Az ismerőseim közös jellemzője, hogy mindhárman brit állampolgárságot szeretnének és egyikük se akar visszaköltözni Magyarországra soha többé. Péter, aki csak néhány hónapja van kinn, úgy nyilatkozik magáról, hogy ő már brit és semmiképp nem bevándorló, mivel ő célzottan olyan környékre költözött (Camden), ahol nem élnek magyarok és szándékosan nem jár magyar találkozókra. Ami különösen megmosolyogtató számomra, hogy a Facebook oldalán kizárólag magyarul posztol és a magyar hírekről kommentel igen szarkasztikus stílusban. Szóval ő már nem magyar, csak elszakadni nem sikerült még itthonról.

David 37 éves, mérnök, 35 éves koráig folyamatosan tanult különböző egyetemeken és elvégzett két Ph.D.-t. A szakterülete az MRI gépek fejlesztése. Konkrétan elmondta, hogy azon belül mi, de őszintén szólva nem sokat értettem meg belőle, csak annyit, hogy minden lélegzetvételnél tágul-szűkül az agy és erre ír valamilyen korrigáló programot, ami a tökéletes MRI felvételekhez kell.

A találkozásunk után hazavittük a táskámat. Dávid egy csendes utcában lakik egy szép házban, süppedős szőnyegek a folyosón, pont, mint otthon a szállodákban. A három szobából az egyiket kiadja egy francia srácnak albérletbe. A hostom könnyed és természetes viselkedése hamar megragadott és azonnal szimpatikus lett nekem. Megérkezésem után odaadtam neki a thank you giftemet, ami egy üveg Áts Cuvée és 3 doboz Marlboro Light volt. Este még bevásároltunk a helyi boltban reggelit, utána a Tower Bridge környékén sétáltunk, majd David elvitt egy helyi angol kocsmába. Az esténk egyik fő témája a negatív CS élmények volt. Ő elmesélte azt az esetet, amiért ő negatív referenciát kapott én meg megosztottam vele az olasz, görög és az angol srácokkal megélt nem a legpozitívabb élményeimet. Sikerült csapolt cidert innom, hozzáteszem Londonban minden pubban van csapolt cider, ami csak kb 30 százalékkal drágább, mint otthon. Na jó, sok helyen inkább dupla annyi az ára.

Tegnap reggel 07.30-kor megérkeztem Lutonba. Az egyik barátom kijött értem és útnak indultunk Cambridge felé. Kb 5 percig tartott, míg megszoktam, hogy ugyan a vezetői oldalon ülök, de nincs előttem kormány és mindenki megőrült az utcákon, mivel a rossz oldalon mennek. Az első percek félelmetesek voltak.

Cambridge csodálatosan szép.

Sajnos semelyik egyetemi épületbe se lehet bemenni, szigorúan kérik a bejáratnál a student ID-t. Egyszer bepróbálkoztam azzal, hogy tanár vagyok, és sajnos otthon maradt az igazolványom. A válasz egy nagyon szigorú, de egyben elnéző tekintet volt egy szarkasztikus mosollyal egybekötve, főleg miután ránézett a nyakamban lógó fényképezőgépemre, és a kezemben lévő London útikönyvemre. Annyira szerettem volna megnézni a tanórákat belülről, hogy még az is eszembe jutott, hogy esetleg elkaphatnánk és kirabolhatnánk két diákot vagy a korunkból kiíndulva inkább két tanárt az igazolványukért.