Ma egy izraeli családdal töltöttem az időmet. Nem igazán voltak a vendégeim, mivel nem laktak nálam. Küldtek nekem egy requestet (nem levelet), hogy egy napot szeretnének velem lenni, egy hetet lesznek Pesten, és mehetnénk együtt múzeumba, enni valahova, szabadtéri programot a rossz idő miatt nem igazán tervezhetünk. Később elmesélték, hogy sok vendéget fogadtak már és maguk is szörföltek párszor, de mióta családjuk van ez lehetetlen, hiszen zavarná a hosztjukat az éjszaka is felsíró gyermekük. Mondtam nekik, hogy ez nagy tévedés, minden városnak van CS family groupja, tessék rájuk szűrni legközelebb. Valamint sok surfer - közöttük én is - jelzi az adatlapján, hogy fogad gyerekeket is.
Ma 10.00-re beszéltük meg a Terror Múzeum pénztáránál. Sajnos elaludtam, így csak 11.00-re értem oda, akkor ők már benn voltak valahol. Most először voltam a múzeumban, aminek a kialakítása igen érdekes, de nekem kicsit felületesnek tünt a holokauszt és a szocializmus feldolgozása. Valamint hiányoltam az angol nyelvű feliratozást a legtöbb helyen. Nem is mertem nagyon elmélyedni az anyagban, mert féltem, hogy addig elmennek Ortalék. Egy óra alatt végigfutottam a három emeleten azzal a gondolattal a fejemben, hogy a jövő héten vissza jövők ide a szüleimmel. Ők legalább privát tárlatvezetést is tarthatnak nekem, mivel mindketten elműltak 70 évesek, megéltek mindent.
Délben megtaláltam a családot a múzeum kávézójában. Elsétáltunk a Menza Étterembe a Jókai térre. Ortal (az apa, 29) szülei Irakból vándoroltak Izraelbe. Ortal szülei vallásosak, Ortal már nem az. Itay (az anya, 29) nagyszülei Yemenből érkeztek Izraelbe, Itay erősen istenhívő családban nőtt fel és vallásos iskolába járt, de felnőtt korára ő is ateista lett.
Egyikük sem tud arabul, Ortal csak káromkodni tud. A pár 20 évesen került egybe, pár éve házasodtak össze és van egy 11 hónapos kisfiúk. 5 évet dolgoztak a hadseregben IT területen. Ez volt a sorkatonasági idejük is, de olyan volt nekik, mint egy munkahely. Minden este a saját lakásukba mentek haza aludni és fizetést kaptak. Itayból ráadásul magas rangú tiszt is lett. Ortal jelenleg a Microsoftnal dolgozik. Elmesélte, hogy nagy rajongója a Prezinek, bár természetesn hivatalosan csak power pointot használ. :-) Itay egy bankkártyaszolgáltató vállalatnál manager.
Itay nagyon meglepődött, mikor elmeséltem neki, hogy nálunk az anyukák többsége két évig van otthon és egy gyerek után átlagosan nagyjából 250-300 EUR szociális támogatásban részesül az államtól (gyed, családi pótlék). Náluk 3 hónapig jár a gyed, ami kb 50 EUR, utána még két hónapig lehet otthon maradni, ami után már nem jár pénz, de még nem veszíti el az állását. Mindösszesen az anyukák maximum 5 hónapig maradnak otthon. Utána ők és a többi pár is úgy szervezik a családi életüket, hogy a hét 3 napján az anyuka megy be korábban dolgozni és hamarabb megy haza, a hét másik három napján az apuka teszi ugyanezt. (Izraelben 6 napos a munkahét). Igy lehet időben odaérni az óvodába. Ha mégsem megoldható, akkor babysitter megy a gyerekért. Gyakorlatilag a szülők közösen alkalmazkodnak a munkaidejükkel a gyerekneveléshez. A legutolsó meetingük maximum 16.00-kor van. Nagyon sok üzleti megbeszélés van más manager hölggyel, akiknek szintén van gyereke, de kölcsönösen igyekeznek befejezni időben a találkozót az óvodai nyitvatartásra tekintettel.
Az izraeli fiatalok rendszerint a gimnázium után bevonulnak katonának. Férfiak 3 évre, a nők 2 évre, utána mennek egyetemre. A nyári szünetek alatt dolgoznak, pénzt tesznek félre, majd az egyetem befejezése után 1-2 évre elmennek alacsony költségvetésű világutazásra egyedül vagy a partnerükkel. Az 1-2 éves utazás nagyon gyakori a fiataloknál.
Ortal elmesélte, hogy még a nem vallásos izraelieknek is nagyon fontos a holokauszt. Mély fájdalmat érez minden izraeli zsidó ezzel kapcsolatban, még azok is, akiknek a családja semmilyen szinten nem volt ebben érintett. Mint pl. a mai társaságom iraki és yemeni gyökerekkel, vagy akár a korábbi izraeli surferem iráni családi háttérrel. Erre elmondtam neki, hogy a magyar zsidó (vagy más európai) családok még jobban érintettek ebben a kérdésben, ugyanis nincs olyan magyar zsidó, aki ne veszített volna el egy nagymamát, nagybácsit stb. valamelyik haláltáborban vagy egyéb más módon a második világháborúban. Én nem vagyok zsidó, de én magam is érzem ezt a gyászt, hiszen az a 600 ezer ember magyar is volt, nem csak zsidó, azaz hozzám, hozzánk is tartoztak. A nagyszüleim és az édesapám a barátaikat vesztették el. Erről utána beszélgettünk sokat. Szóba került kicsit a rasszizmus nem zsidó és zsidó oldalról is. Esetek, mikor a zsidók maguk nagyobb antiszemiták, mint a nem zsidók.
Közben megérkeztünk a Dohány utcai zsinagógába, ahova pészah miatt nem lehetett bemenni, de a múzeumot meglátogattuk. A zsinagógába ilyenkor csak imádkozni lehet bemenni, turistáskodni nem. De Itayék elmondták, hogy ahhoz viszont nem megfelelő az öltözetük, mivel pészah alatt ünnepi ruhában illik megjelenni az imán. A pénztárban nem tudom miért, de diák jegyet kaptam. Megvallom jobban esett ez a fiatalító gesztus, mint a jegyár különbözet megspórolása. Szerencsés voltam, mert Ortal személyes idegenvezetést tartott nekem, mindenről elmagyarázták mire való.
A múzeum után elmentünk lángost enni a Városház térre, majd kávét inni egy Madách téri bárba. Yahav enni kapott, én a karomban tartva táncoltam kicsit vele, kaptam tőle baba puszit is a végén. A legszembetűnőbb dolog, amit megfigyeltem a páron, hogy valami végtelen rajongással és szeretettel veszik körül ezt a kicsi srácot. Az életük központja és fénypontja Yahav. Itay öt gyereket szeretne, Ortal hármat. Megölelve búcsúztunk el egymástól. Szép nap volt a mai.
Ha tetszett a poszt, akkor kérlek szavazz rám a nemzetközi blogversenyen, amin elindultam.
Utolsó kommentek