Második és harmadik éjszakára átköltöztem tizenhetedik belga hosztjaimhoz, Julienhez (36) és Vincenthez (38). Julien a postán dolgozik, mint projekt manager, Vincent egy francia bank leánybankjánál szintén projekt manager. Szép öltönyökben járnak be dolgozni minden reggel. A két srác kedves, mosolygós és csendes. 2011 óta tagjai a CS-nek, 7 szörfertől van pozitív referenciájuk, és kb. 10 vendéget fogadtak eddig. Ők maguk is szörföltek 5 alkalommal az Egyesült Államokban. A képen Julien látható.

6 éve megvettek egy négy szintes házat és teljesen felújították, ma olyan 500 000 Eurót ér a piacon. A lenti szintem a nappali és a konyha egybe van nyitva, ott aludtam én egy szuper kényelmes kihúzhatós kanapén. Van egy édes kis belső kertjük, a végében tyúkok élnek, amit nem esznek meg, hanem a tojásukért tartják őket. Kéthetente jön egy biofarmer, és friss zöldséget hoz nekik. 19 család összefogott és megrendelte ezt a szolgáltatást. Havonta fizetnek, és mindig friss bio zöldséget és helyi gyümölcsöt kapnak. A kiszállítás ingyenes. Mondták, hogy napi szinten kell főzniük, különben rájuk rohad a sok cucc. A kenyeret is maguk sütik otthon. Mindketten örültek a Pick szaláminak, amit nem ismertek korábban, de másnap az egész rudat megették.

Szombat este viszonylag könnyen megtaláltam az első hosztom címét, útközben három angolul nem beszélő helyi segített ki. Tizenhatodik hosztom, a lengyel Johanna (36) fordító, Brüsszelben él 6 éve. Egy éjszakára mondott igent, de az érkezésemkor jelezte, hogy maradhatok tovább is, mert mégsem utazik el. Kedves és sok fénnyel teli lakása van egy jellegtelen lakótelepi környéken, de közel van a belvároshoz.

Odaadtam Johannának az egyik 5 db-os csomagolású Túró Rudit. Nagyon szomorúan vettem észre, hogy a reptéren kilopták a csomagomból kettő 5 db-os pakkot, ötöt vettem, már csak 3 db volt a táskám felső zsebében, ahova tettem őket. Nem hiszem, hogy a magyar csomagosok lopták ki, kinek kéne otthon túró rudi?! Vélhetően a brüsszeli reptéren található a tolvaj. Az 1000 Ft kárnál jobban zavart, hogy két vendéglátómnak majd nem tudok magyarországi ajándékot adni.

Bemetróztunk a belvárosba vacsorázni. Marokkói negyedbe mentünk egy halas étterembe. Különféle halakat válogattunk össze, majd kiültünk a teraszra várakozni, amíg megsütik nekünk. A salátákat és kenyeret hamar kihozták, a halra kb. 1 órát kellett várni. Azt hittem megőrülök a várakozásban és hideg is volt kabát nélkül. Majdnem megettünk az összes salátát is a várakozásban. 32 eurót fizettem a végén. Még a levelezésünkben megírtam Johannának, hogy szeretném meghívni vacsorázni, amin nagyon meglepődött. Írta és mondta is, hogy még soha egyik vendége se hívta meg enni, általában ő szokott fizetni... Ezen meg én lepődtem meg, mert engem meg nagyon sokan meghívtak mindenféle dologra. Persze Budapest sokkal olcsóbb..

Valeriaval a Piazza Dante környékén egy pici mellékutcában található bárba mentünk, ahol a hosztom szinte mindenkit puszival üdvözölt. Egy kb. 6 fős csapat kinn cigizett a bár előtt. Bemutatott mindenkinek, a lányok kiváncsian fogadtak, nagyon jól esett a passzivitásuk hiánya. Gyorsan beugrottam a pulthoz Valeriának és magamnak rendelni egy pohár bort. A társaság az én kedvemért angolra váltott, hálistennek mindenki remekül beszélte a nyelvet. Érdeklődtek hogy érzem magam a városban, és mindenki elmesélte a saját budapesti élményét. Egy idő után azonban visszaváltottak olaszra, de nem bántam. Mosolyogva figyeltem az olasz temperamentumukat. A déli olaszok nem csak dumálnak egymással változatlan testtartásban, ahogy azt mi tesszük a kocsmák előtt állva, hanem teljes testet beleadva beszélgetnek, gesztikulálnak, mozognak, előre és hátra dőlnek, mutogatnak, szenvedélyesek. Ha én beszélek, én szimplán csak elmondok valamit. Ők nem.

Az este alatt egy milánói és nápolyi sráccal ragadtam le, a nápolyi fiú a társaság egyik tagjának vőlegénye volt, a milánói pedig az ő barátjuk. Szórakoztatóak, viccesek, figyelmesek és okosak voltak. Élveztem minden egyes velük töltött percet.

Közben embereket váltottunk, Valeria egyik barátnője különösen kedves volt velem, meghívott másnapra a hajójukra vitorlázni. Egy vitorlázós iskolát vezet a pasijával. Szombatonként gyakorlati órát tartanak a diákjaiknak. Megbeszéltük, hogy délben találkozunk a kikötőben a törzshelyüknek számított étteremben. Leírta a címet egy papírra. Nagyon odavoltam a meghívásért, még soha nem vitorláztam tengeren, a legjobb utolsó napos nápolyi program! Ösztönösen először Valeriának köszöntem meg, amin a lányok sokáig nevettek. De hát ha Valeria nincs, akkor nem jövök el ide, és a meghívás sincs..

Kb 01.30 körül azonban nagyon elfáradtam. Tervbe volt, hogy 02.00 körül elmegyünk egy afrikai klubba táncolni, de azt egész napos gyaloglástól erre képtelennek éreztem magamat. A két olasz srác és a menyasszony indulni készült, ezért elköszöntem Valeriatól és hozzájuk csatlakoztam. Ismét beugrottam a bárba megkeresni a hostomat, a pultnál Johnny Depp ült egyedül. Egymásra néztünk, én lesokkoltam. Aztán megráztam a fejemet és kijöttem a bárból. Most őszintén, mi ennek a racionális valószínűsége, hogy tényleg ő az személyesen? Miután kiértem, egyből elmondtam a többieknek, hogy benn ül Johnny Depp. Akkor ők is megtorpantak, hogy ne bassz, majd közösen nevettünk ezen. Mint utólag kiderült, nem ő volt az.

Utolsó előtti napom Nápolyban. Kora délután begyalogoltam a városközpontba, mára nem terveztem semmit egy nagyobb sétán kívül. Mászkáltam sokat, beültem kávézókba, fényképeztem az épületeket és az embereket, és gondolkoztam. Volt min..

Az életemben van több pont, ami rendbetételre szorul. Az egyik legnagyobb problémám, hogy vesztegetem az időmet. Képes vagyok hónapokig nem csinálni semmit egy lezárt konferencia után. Azután meg csodálkozom, hogy le vagyok égve anyagilag... Képes vagyok olyan férfiakba belezúgni, akikbe nem kéne, és már nem lehet ilyesmit tét nélkül csinálni. Úgy érzem minden egyes lélegzetvételkor meghal egy petesejtem. Érdekes mód a gyermekvállalás kérdése mégsem ébreszt bennem pánikrohamot, bár kurvára idegesítő, mikor felületes ismerősök a koromra figyelmeztetnek tiktak okoskodó megjegyzéssel, mintha arra számítanának, hogy új információval lepnek meg. Vazze, tényleg, de jó, hogy mondod, nem tudtam, hogy 37 éves vagyok! Egyszer egy fogadáson kérdezte meg tőlem egy 4 fős társaság valamelyik tagja ugyanezt, azt válaszoltam vissza, hogy meddő vagyok, ezt is meg akarod beszélni? Ja igen, tiktakolni mindig kizárólag férfiak szoktak.

Rá kéne jönnie a jószándékú aggódóknak, hogy harmincvégi nőknél a tiktakolással kb. olyan szinten másznak bele a magánszférájukba, mintha mi arról érdeklődnénk, hogy a feleségük milyen pozícióban szeret elélvezni szex közben. Valahogy úgy vagyok ezzel, ha itt lesz az ideje, és meg lesz hozzá a megfelelő férfi, akkor majd lesz gyerekem. Ha meg nem jön össze, lehet örökbefogadni, az a gyermek se lesz kevésbé szeretve általam, mint a sajátom. A keresztlányom iránt is olyan elvakult szeretetet érzek, hogy elképzelni sem tudom, hogy lehet valakit mégis mégjobban szeretni. Ha kellene, akár meghalnék azért a kicsi lányért. Itt ajánlanék egy zseniális cikket a gyermektelenség VÁLLALÁSRÓL.

Nápolyban tudatosult bennem, hogy az életem gyökeres átszervezést igényel. Igazán a jobb szó a megszervezés, mert jelenleg a totális káosz a legjobb szó rá. Itt fixálódott bennem, hogy mit akarok, és csak rövid távú célokra szeretném szentelni a következő fél évemet. Ha a jelenben boldog vagyok, nem számít mi lesz később. És ha a boldogságot fenn tudom tartani, akkor a jövőmért sem kell aggódnom. Az első és legfontosabb cél, hogy nincs több idővesztegetés az életemben. A semmitevés passzivitást eredményez.

Ugyanakkor nehéz fókuszt tartani. Mindenhez úgy kellene állnom, hogy csak arra koncentrálok, amit épp csinálok, és nem szétesni, vagy elveszni a részletekben. Ez olyan, mint evés közben tévét nézni. Nem tesz jót az emésztésnek, ha evés közben másra figyelsz.

A tengerpartról visszafordultam és bementem egy étterembe elvitelre kávét rendelni, amivel kiültem egy kőből faragott padra. Mellettem egy szőke, nagyon fehér bőrű lány ült. Természetesen rögtön beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy harmadik éve él itt rövidebb megszakításokkal. Norvég lány, aki Positanoban az antropológiai PHD szakdolgozatát írja a lassú életről és a lassú ételekről. Megosztotta velem miért szeret itt élni, hogy már ismer rmindenkit, persze jól beszél olaszul is. A beszélgetésünk alatt teljesen lement a nap. Közben elhaladt mellettünk egy fiatal lány, aki nagyot bukott a lépcsőre lépve. A közelben lévő olasz pasik kinevették. Szegényke, gondoltam magamban..

Az étteremben kifüggesztett buszmenetrenden megnéztük mikor megy a következő busz Sorrentoba. Úgy döntöttem elkapom a 18.40-kor indulót. Akkor épp 18.15 volt. Újdonsült ismerősöm felajánlotta, hogy megmutatja nekem merre van a legrövidebb út a buszmegállóhoz. Lassan bandukoltunk a megálló felé, ő közben minden helyinek köszönt. Mikor az elágazáshoz értünk, ugyanaz a lány, aki korábban elesett, haladt el ismét mellettünk. Azonnal megállt és megszólított minket, hogy merre van a buszmegálló. Megkönnyebbülés volt a hangjában, mikor tudtuk a választ. Mondtam, hogy mivel én is oda megyek, mehetünk együtt is. Ő volt Katie Londonból.

Felmásztunk ezen hosszú lépcsősoron a megállóba, és együtt vártunk a buszra. (a fotó nem az enyém)