Nemrég az Eötvös utcába költöztem. Soha nem éltem Pesten korábban (8 év Tas vezér utca a Feneketlen tónál, majd 8 év a II. kerületben). Legközelebb megírom, miért hagytam ott a Rózsadombot. A három hét alatt még nem ismertem ki a környéket, de kezdem érezni, hogy bekerültem a Terézváros vérkeringésébe. Sorra fedezek fel visszatérő elemeket, embereket, hangulatokat a környéken a sétáimon és a hazaútjaimon. Vegyük őket sorjában.

- A Posta előtt áll egy fedél nélkült árusító férfi. Ha meglátom, mindig eszembe jut az áprilisi fiaskóm, ami itt történt: Rohanok a kozmetikusomhoz. Futva elhagyok magam mellett egy Fedél Nelkült árusitó idős ferfit. Valami megragad az arcaban, megtorpanok es visszaszaladok hozza egy 200-assal a kezemben. Rögtön nyújtja felém az újságot. Kerdezne valamit, de lerázom, hogy bocs, de nagyon rohanok. 100 méterrel odébb várakozom a zebránal, kezemben az újsaggal. Egy ötvenes nő egy 500-ast nyom a kezembe, es nyújtja a kezét az újságom felé. Annyira váratlanul ér, hogy elfogadom a pénzt es odaadom az újságot.
- Nincs rendes munkája, kedves? - kerdezi, majd a választ már nem várja meg.
Ott ácsorgok, kínomban röhögök a helyzet abszurditásán. Visszanézek az öregre. Sprint vissza. Kezébe nyomom az 500-ast, kapok cserebe egy új újságot - Ez most miert? - kerdezi megilletődötten - Hosszú lenne elmesélni -mosolygok rá, majd ismét futásnak eredek. Előtte az újságot gondosan elrakom a sporttáskámba.

- A California Caffee Companyban vagy egy ötvenes külföldi faszi, mindig az ablaknál ül, és mindig más-más húszéves csinos lány társaságában. A felállás a következő: a férfi magyaráz valamit, a lány figyel. Egyszer mellettük ültem, az élet és a világmindenség volt a téma. A lányok kivétel nélkül átszellemülten ködös szemmel hallgatják. Megszólalni még egyiket se hallottam. Arra is gondoltam, hogy biztos valamilyen magántanár, na de nincsennek fiú tanítványai? És miért csak ő beszél?

Mindig írigyeltem azokat az embereket, akik ki tudnak alakítani egy természetes egyensúlyt az életükben. Megfelelő időt szánnak a családukra, legyen az amiben felnőttek, és a sajátjukra is, fókuszálni tudnak a karrierjükre, elég időt szánnak a testedzésre, hogy fittek maradjanak, rendszeresen találkoznak a barátaikkal, ápolják a magánéletüket, azaz tartalmas időt töltenek el a párjukkal kettesben is, és ami szintén nagyon fontos: jut idejük önmagukra is. Elmenni kozmetikushoz-fodrászhoz-pedikűröshöz, sportolni valahol valamit, hogy törődjenek a külseikkel (és belsőikkel..) is, beülni egy kávézóba egyedül és nézni az embereket, olvasni egy jó könyvet egy szép parkban, moziba menni egyedül, vagy az autóban vezetés közben gondolkozni önmagukon. Vagy csupán elmenni sétálni egyedül egy olyan helyre, ahol nem szoktak járni sohasem. Igen, néha ezt is kell, mit csinálok, hova tartok. Az ilyen élet kiegyensúlyozott, és alapjában boldog. Én mindezekre képtelen vagyok.

Egyidőben csak egy feladatra vagyok képes koncentrálni, minden mást borítok magam körül. De arra a dologra maximálisan figyelek, az összes lehetőséget kisajtolom belőle, és talán elmondhatom, hogy mindezek sikereses is lesznek. Bármit csináltam a múltamban, az mások által is látható volt. Nem panaszkodhatom, ha a sikerről van szó. Három éve kitaláltam, hogy meg kell tanulnom angolul. Fél évig minimum napi 6, de inkább 8-10 órát angoloztam itthon. Fél év után azért csatlakoztam a couchsurfinghez, hogy élőben is gyakorolhassak valakivel. Az elmúlt két évben sem hagytam abba a nyelvtanulást, de közel nem olyan intenzíven teszem azt, mint az elején. Decemberben letettem a középfokú nyelvvizsgát, idén decemberben a felsőfokot fogom. Vállalhatnék külföldön munkát a szakmámban is.

Évente két konferenciát szervezek, ilyenkor bruttó 6 hónapom a munkámra fordítom. Ebből 3 hónap napi 14 óra melóval telik. A konferenciák általában sikeresek szakmailag és anyagilag is, tele van velük a sajtó, szponzorok elégedettek és kérik az ismételt szervezést a következő évre is. Viszont képtelen vagyok ezt 12 hónapban csinálni. Olyan mértékű energiát fektetek 3 hónapban a rendezvényeimbe, hogy kell utána másik 3-4 hónap pihenő, amikor konkrétan semmit nem csinálok. Úgy értem nem dolgozom. Ilyenkor másvalami felé fordulok.

Utolsó előtti napom Nápolyban. Kora délután begyalogoltam a városközpontba, mára nem terveztem semmit egy nagyobb sétán kívül. Mászkáltam sokat, beültem kávézókba, fényképeztem az épületeket és az embereket, és gondolkoztam. Volt min..

Az életemben van több pont, ami rendbetételre szorul. Az egyik legnagyobb problémám, hogy vesztegetem az időmet. Képes vagyok hónapokig nem csinálni semmit egy lezárt konferencia után. Azután meg csodálkozom, hogy le vagyok égve anyagilag... Képes vagyok olyan férfiakba belezúgni, akikbe nem kéne, és már nem lehet ilyesmit tét nélkül csinálni. Úgy érzem minden egyes lélegzetvételkor meghal egy petesejtem. Érdekes mód a gyermekvállalás kérdése mégsem ébreszt bennem pánikrohamot, bár kurvára idegesítő, mikor felületes ismerősök a koromra figyelmeztetnek tiktak okoskodó megjegyzéssel, mintha arra számítanának, hogy új információval lepnek meg. Vazze, tényleg, de jó, hogy mondod, nem tudtam, hogy 37 éves vagyok! Egyszer egy fogadáson kérdezte meg tőlem egy 4 fős társaság valamelyik tagja ugyanezt, azt válaszoltam vissza, hogy meddő vagyok, ezt is meg akarod beszélni? Ja igen, tiktakolni mindig kizárólag férfiak szoktak.

Rá kéne jönnie a jószándékú aggódóknak, hogy harmincvégi nőknél a tiktakolással kb. olyan szinten másznak bele a magánszférájukba, mintha mi arról érdeklődnénk, hogy a feleségük milyen pozícióban szeret elélvezni szex közben. Valahogy úgy vagyok ezzel, ha itt lesz az ideje, és meg lesz hozzá a megfelelő férfi, akkor majd lesz gyerekem. Ha meg nem jön össze, lehet örökbefogadni, az a gyermek se lesz kevésbé szeretve általam, mint a sajátom. A keresztlányom iránt is olyan elvakult szeretetet érzek, hogy elképzelni sem tudom, hogy lehet valakit mégis mégjobban szeretni. Ha kellene, akár meghalnék azért a kicsi lányért. Itt ajánlanék egy zseniális cikket a gyermektelenség VÁLLALÁSRÓL.

Nápolyban tudatosult bennem, hogy az életem gyökeres átszervezést igényel. Igazán a jobb szó a megszervezés, mert jelenleg a totális káosz a legjobb szó rá. Itt fixálódott bennem, hogy mit akarok, és csak rövid távú célokra szeretném szentelni a következő fél évemet. Ha a jelenben boldog vagyok, nem számít mi lesz később. És ha a boldogságot fenn tudom tartani, akkor a jövőmért sem kell aggódnom. Az első és legfontosabb cél, hogy nincs több idővesztegetés az életemben. A semmitevés passzivitást eredményez.

Ugyanakkor nehéz fókuszt tartani. Mindenhez úgy kellene állnom, hogy csak arra koncentrálok, amit épp csinálok, és nem szétesni, vagy elveszni a részletekben. Ez olyan, mint evés közben tévét nézni. Nem tesz jót az emésztésnek, ha evés közben másra figyelsz.

Az életem annyiban változott meg az elmúlt egy évben, hogy gyakran vagyok Londonban egy helyes brit srácnak köszönhetően. Most épp 3 hétig vagyok itt. Semmi különös. Későn kelek, elmegyek a délben kezdődő bikram jóga órára, hazamegyek, kimosom a ruháinkat és a vizes bikram cuccokat, kitakarítom a lakást, leülök a gép elé dolgozni, aztan kora este megjön a pasim. Néha főzök. Vagy elmegyünk valahova, vagy maradunk itthon. Napközben viszont egyedül vagyok.

A bikram jóga klubba csak echte angolok járnak, én vagyok az egyetlen turista. Nyáron még vehettem 35 fontért korlátlan 30 napos bérletet, második alkalommal már a sima bérlet árak vonatkoztak rám is. Korlátlan alkalom 30 napig 150 Font (uhh), én egy 10 alkalmas bérletet választottam 92 Fontért. Szombaton kiszurkoltam az árát, lejógáztam egy alkalmat, majd hazamentem, és otthon leülve ismét átnéztem az opciókat. Találtam egy olcsóbb és korlátlan alkalmú off-peak bérletet, ami csak 77 Font. Ezt nem ajánlotta fel a recepciós lány. (Csak reggeltől délig tartó órákra vonatkozik, és hetente háromszor egy délutáni foglalkozás). Délután visszamentem, hogy visszacseréljem a bérletemet erre, hiszen egyébként is a déli órákra járok, és legalább mehetek, amennyit akarok. A menedzser volt ott, elmondtam a problémámat és szó nélkül átírta a bérletemet és visszaadott 15 fontot. Budapesten ez lehet, hogy nem így lenne. Tetszik ez az azonnali kérdés nélküli korrektség.

Az öltözőben nincs az a családias hangulat, mint ami a budapesti stúdióban van, ahova szintén járok. Senki nem szól egymáshoz, el se köszönnek a lányok távozóban. Valamelyik óra előtt a recepción álldogálva a tanár rámutatott a mellettem álló kisfiúra és büszkén újságolta, hogy milyen cool, hogy ő is ide jár, pedig csak 11 éves. Annyit reagáltam, hogy otthon ez nem megengedett, 18 év a korhatár. Kérdezte, hogy hol van az otthon. Aztán az órán az egyik ászanánál törülközőt használtam könnyítésképp a kitartáshoz. Odajött és mondta a mikrofonba, hogy dobjam le a törülközőt, mert nem megengedett. Talán ez Budapesten elmegy, de itt nem. Revenge. Csak könnyed ügyfél mosolygás jött ki belőlem válaszul, na meg nem akartam visszaszólni a teremben még jógázó 40 angol előtt.